Színész-szerep

A Márkus házaspár az Andrássy út 83. alatt lakott, amikor fiúk megszületett, de két év múlva az Újlipótvárosba költöztek, a Katona József utca 9-11. számú házba.

Márkus így idézi fel az itt eltöltött kisgyermekkori éveit:

„Innen már nem kocsiban vittek sétálni, mint korábban az Andrássy úton, hanem gyalog mentem valamely e célra rendszeresített felnőtt kíséretében. Anyám közben otthon az ebéd előkészítését irányította, s amikor meghallotta az utcáról felhangzó oroszlánüvöltésemet, közölte: lehet tálalni a levest, megjött a gyerek. Ugyanis a házunk kapuja mellett volt egy szenes pince, és annak ajtaja előtt minden alkalommal hasra vetettem magam, és nem voltam hajlandó továbbmenni.”

(Márkus László: Ötven háztömb a Duna partján. Film Színház Muzsika 1981/41. 18.)

"Engem hétéves koromtól kezdve egyetlen dolog érdekelt az életben: a MOZI! Hozzám fogható moziőrült még nem volt a földön. Kisgyerekként abban a házban laktunk, ahol most a Duna mozi van, valaha Lloydnak hívták. Akkoriban alakították ki, és én már a megnyitó előtt egy héttel belopóztam. Egyedül voltam a teremben. Néztem a széksorokat, a mozivásznat, és különleges bizsergést éreztem. És amikor megnyílt, rögtön kapott valami jellegzetes szagot...Minden mozinak más szaga volt. Már arról is megismertem őket."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 21-22.)

"És a kis, szépen felöltöztetett, elkényeztetett Lacika járta a mozikat. A Scalában (most Szikra mozi) újra meg újra megnézte a nem éppen neki való Víg özvegyet. De legjobban az Elit mozit (később Tanács) kedvelte, mert ott állandóan szórakoztató amerikai filmeket vetítettek, egy műsorban két filmet."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 22.)

Márkus szülei válása után édesanyjával maradt Budapesten. A viszony anya és fia között rendkívül szoros volt egész életében. Az édesanya mindvégig támogatta és segítette a fiát. Több volt ez egy rendkívül erős anya-fiú kapcsolatnál, állandó szellemi együtt létezés volt. A boldogságnak és a bánatnak olyan kölcsönös felvállalása és megosztása, ami csak kevés embernek sikerül.

A fénykép készítési ideje ismeretlen, feltételezhetően valamikor 1940 körül készült.

Márkus László a Sziget utcai elemi iskolában kezdte el tanulmányait, de nem tanult jól. Szülei úgy döntöttek, hogy kiveszik innen, és beíratták a Mellinger magániskolába, amely a Pozsonyi úton működött. A középiskola első osztályába a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, de mivel továbbra is – saját megfogalmazása szerint – a világ legrosszabb tanulója volt, még az év vége előtt iskolát váltott. A Kecskeméti Református Kollégium tanulója lett.

„Kecskemétre kerültem. Mondanom sem kell, hogy már a tanítás első napján hevesen sóvárogtam a nyári szünidő után, amikor majd visszamehetek anyámhoz, a mozikhoz. [...] Nagyon magamnak való gyerekként éltem a többiek között. Engem egyszerűen nem érdekeltek azok a játékok, amiért ők éltek-haltak. Engem továbbra is a színészet világa érdekelt, és ha már kiszakítottak belőle, elhatároztam, hogy megteremtem önmagamban.”

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 24.)

Márkus László 1947-ben kezdte el tanulmányait a Színművészeti Akadémián, ahol Sinkovits Imre, Körmendi János, Gyurkovics Zsuzsa és Hegedűs Ágnes voltak osztálytársai. Ez idő alatt a Művész Színházban és az Ifjúsági Színházban kapott kisebb szerepeket.

Ricardo márki szerepében

"Az első hivatalos szerepem A kertész kutyájának Ricardo márkija volt. Rögtön macskára vettem a figurát, fújtam meg mindenféle hülyeséget csináltam. Hát a többiek el voltak ájulva, hogy most jött ki a főiskoláról és a Sztanyiszlavszkij-módszer bűvöletében elkezd itt ripacskodni. Ha filmfelvétel volna arról a szerepemről és most megnézhetném, biztos, hogy halálra röhögném magam."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 55.)

Von Kalb szerepében

"Márkus nem vette át az előadás tragikai alaptónusát, abból indult ki, hogy az udvarmester egy divatmajom, udvaronchólyag, aki érzéketlenül megy el minden mellett, fel sem figyelve a sötét eseményekre: ártatlan, de ártó részese a tragédiának. A végül is halált hozó udvaroncot vígjátékira hangolta, felszalagozta és kicsapongóan jókedvű, mámoros butasággal ruházta fel. Márkus von Kalbja berobbant a színpadra: csicsergett, bájolgott, fuvolázott, negédeskedett, mórikált, csipogott, vihogott, és olyan történelmien ostobának tűnt, hogy ez után a színészi expozíció után nyilvánvaló volt: ettől az alaktól semmi jó nem várható."

(Molnár Gál Péter: Olvasópróba. 1968. 184.)

A két úr szolgája főpróbáját 1956. október 23-án délután tartották volna, de a színészek nem jelentek meg aznap a színházban. Márkus bosszankodott, őt csak a darab érdekelte, a forradalom híre nem ért el hozzá. Még délután ötkor is a színházban volt, akkor már neki is feltűnt, hogy valami történt. Nagy volt a színházban a nyüzsgés, a készülődés. Megtudta, hogy este, A csárdáskirálynő előadása előtt a Himnuszt fogják játszani. Mivel akkor már kettős szereposztásban adták a darabot, ezen az estén nem ő alakította Bóni gróf szerepét. Este hazament és csak október 30-án ment be újra a színházba, addig a szállásán húzta meg magát. Nem mozdult ki. A két úr szolgája premierjére december 23-án került sor.

Márkus László (Truffaldino) és Andaházy Margit (Smeraldina)

Don Andres de Ribera, Peru alkirálya szerepében

"Egyik nagyszerű szerepében, Prosper Merimée egyfelvonásosában, az Oltári szentség hintajában, amit nálunk bizonyos érzékenységekre való tekintettel a Művésznő hintaja címen szoktak játszani, kéjesen merült el perui alkirályként a cicomákba, a trónszékbe való festői belehanyatlásokba, gyűrűs kezeinek pózoló arabeszkjeibe és parancsoló kézmozdulataiba."

(Molnár Gél Péter: Olvasópróba. 1968. 186.)

"Én Buckinghamet sem akartam valami daliás férfinak bemutatni, nem a külsőt tartottam fontosnak, hanem azt, hogy rafinált, nagy politikus, és közben szolgalélek, mert különben semmire sem megy Richárd mellett. Szóval úgy vélem, hogy az adott alak belső magatartását kell érvényre juttatni az én egyéniségemen keresztül, és akkor esetleg érdekes és izgalmas lehet az alakítás."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 102.)

Márkus László (Buckingham herceg) és Gábor Miklós (III. Richárd király)

Harpagon szerepében

"Ami nyilvánvalóan alaptényező: Márkus László Harpagonja. Ez az alakítás bővelkedik kimunkált mozzanatokban, s jellemző rá a tartózkodás a csábító szerepsablonoktól csakúgy, mint a színész saját manírjaitól. Pedig ezeknek nem könnyű ellenállni, hiszen a kínálkozó hálás gegekre a játékost nemcsak ösztönei viszik, de a néző is várja azokat.

Márkus önmagához képest példamutatóan ››aszkétikus‹‹, s többnyire magával ragadó. Játékának tempója van és színpalettája, anélkül, hogy az alapelképzelésből, ebből a kedélytelen, riasztóan beszűkült figurából engedne. És mindennek ellenére, egy rendkívül lényeges ponton nem egyezik (vagy nem egyeztetett) az ő szerepfelfogása az érzékelhető rendezői törekvésekkel. Márkus Harpagonja mindvégig tisztában van azzal, hogy ő egy csodabogár. Tudja, ahogyan ő viselkedik, az nem természetes. Különcöt játszik, eltökélt különcöt.

Túlkomplikált gesztusaival is megmutatja ezt, de túlrongyosított öltözete, s az olyan apró akciók is erről árulkodnak, mint amikor egy lelakatolt kendőből (!) veszi elő reggelijéhez a száraz kenyérdarabot."

(Mészáros Tamás kritikája A fösvény című előadásról. Magyar Hírlap. 1981. december 6.)

"Úgynevezett ››merész‹‹ szereposztás volt, amikor Peter Karvaš ››Éjféli mise‹‹ című darabjában ráosztották a német katonatisztet. Kiviláglott, hogy az emlékeinkben élő német katonatiszt sablon ellenében alkotott meg egy félelmetes figurát, s éppen az színezte elevenebbre ezt a szerepet, hogy Márkus László más jellegű színészi adottságai teremtették színpadra.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy ››A tizedes meg a többiek‹‹ című filmben ennek a típusnak gúnyrajzát, ellenszenves, de mérhetetlenül mulatságos vígjátéki mását játszotta el."

(Dalos László: Színész-arcok. Márkus László. Film Színház Muzsika. 1968/9. 19.)

Latinovits Zoltán (Palo) és Márkus László (Brecker)

"Rutinból is lehet embereket létrehozni, nemcsak extázisból, szenvedélyből, vágyból – úgy értem, irodalmi ihletből, írói szenvedélyből és igényből. Marcel Achard vígjátéka ezt bizonyítja. [..]

Minden srófja egy megtervezett színpadi masinéria alkatrésze. Mégis a gépezetből csakúgy dőlnek az eleven emberek, az életszerű konstellációk, a széria gyártásban is egyedinek tetsző, remekül megmunkált termékek. [..]
Márkus László a vizsgálóbíró szerepében vígjátéki magatartással lép végig egy belső, drámai úton, s úgy telik meg lassan ólommal, hogy rugalmasságát megőrzi azért. Pedig, ha meggondoljuk ez a férfi, mert végül is nem tud engedni az érdekeinek s nem tud elpiszkolódni, kockára teszi a házasságát és az állását. Ezt a gyorsan betelt sorsot Márkus igen finom átmenetekkel, a darab könnyű hangját egy pillanatra sem megtagadva, rajzolja meg."

(Mátrai-Betegh Béla: A bolond lány. Marcel Achard vígjátéka a Madách Kamarában. Magyar Nemzet, 1964. szeptember 20. 13.)

Domján Edit (Josefa Lantenay) és Márkus László (Camille Sévigné)

"A műfaj nagy szerepeit Psota Irén és Márkus László játszotta. Ők mindent megkaptak az alkotóktól, dialógusban, versben, zenében, hogy tehetségüket csillogtathassák. Psota Irén Melitta szerepében olyan sima nagyvilági hölgy volt, amilyen egy felszínes dáma csak lehet, s ezen túl még fanyar ízeket is tudott keverni a játékába, megéreztetve egy életforma ürességét és csődjét.

Dalaival az előadás kiemelkedő pillanatait szerezte, csakúgy, mint Márkus László, akinek gazdag színészi pályáján Viktor szerepe nem csak azért lehet az egyik csúcs, mert e figurával lehetőséget kapott komédiára, tragédiára, dalra és prózára, vagyis mindarra, amit olyan jól tud - azért is, mert a sokféle szólamban egy jelentős művész egyszerűségével teremtett összhangot. A könnyed jelenetektől a tragikus helyzetekig mindenre volt eszköze."

(Sándor Iván: Egy szerelem három éjszakája. Film Színház Muzsika, 1966/41. 5.)

Greguss Zoltán (Dr. Szegilongi Lajos), Psota Irén (Melitta, Szegilongi felesége) és Márkus László (Viktor)

Arcibaldo Mattia számtantanár szerepében

"Márkus László színészi mondanivalói közül a gyermeteg agresszivitás mellett - mint a svejkség másik oldala - terjedelmes helyet foglal el a gyengéd emberszeretet, a szeretetsóvárgás, az elesettség ábrázolása. Ennek a személyes mondanivalónak kifejezésére rendszeres visszatéréssel kap hasonló szerepeket megtöltésre. A szerepek és a darabok a század első évtizedeiből származnak, amikor még időszerű és tartalmas volt ez a figura. Márkus ösztönös ízlésére jellemző, hogy mindig múlt időben játssza a figurákat, soha nem kísérli meg időszerűsíteni a mai társadalmi viszonyokra. Arcibaldo Mattiájához hasonló alakítást az utóbbi időben nem is egyet láttunk tőle."

(Molnár Gál Péter: A múlékonyság játékai. 2. Svejk alkonya. Márkus László Ugo Betti "Özönvíz"-ében. Színház, 1972/3. 27.)

"Márkus Ludwig Bullinger SS-Scharführer szerepében Brecht prototípusokat sematizáló vígjátéki alakját változékony lélektani eszközökkel stilizálta mulatságos figurává. A harmadik felvonásban, mint Ignatz Bullinger, tábori pap, démoni jellemet ábrázolt erőteljes belső átéléssel. A megformált szerep az írott fölé növekedett és szinte gorkiji mélységű jellemábrázolással állította elénk a menekülő tábori lelkész egyszerre mulatságos és félelmetes alakját."

(Molnár Gál Péter: Svejk a második világháborúban. Brecht színműve a Madách Színházban. Népszabadság. 1962. december 6. 8.)

Márkus László (Bullinger Ludwig, SS Scharführer) és Körmendi János (Svejk, prágai kutyakereskedő)

"Lelkesen fogadta a közönség komikus kedvencét, és Márkus megkezdte karikaturisztikus kényeskedését és agyonékszerezett, rikító színekbe bújtatott feminin uralkodóbábunak finomkodásait, magakellető és értelmét vesztett udvari formákat betartó színpadias siránkozását.

Tulajdonképpen kifogástalan volt, hiszen olyan tömény pontossággal hozta a színpadra mindazt, ami az elpuhult és elgyengült, romlott és buja Bizáncról képzeletünkben él: gyűrűket húsos ujjain és gyűrűket a hajában, puha csípőmozgásokat és csonttalan, de gyors helyzetváltoztatásokat, magas fejhangokat és üres kacarászásokat, vihorászást és kuncogást, puha kellemkedést és sértettséget, amikor figyelmen kívül hagyják uralkodói rangját."

(Molnár Gál Péter: Olvasópróba. 1968. 187.)

Ilosvay Katalin (Julia, Romulus felesége), Szénási Ernő (Pyramus, komornyik), Pécsi Sándor (Romulus, nyugatrómai császár) és Márkus László (Zénó, keletrómai császár)

Márkus László Bertolt Brecht-ről

"Szerintem Brechtet is úgy kell játszani, ahogy a színdarab le van írva. Például a Psota főszereplésével készült 1973-as Kurázsi mamában a papot játszottam, és olyan dolgokat meg mertem csinálni, amiket egy másik darabban meg sem kíséreltem volna. De Brecht, szerintem csupa ész, csupa logika, a néző képébe vágja a maga igazát, így aztán úgy véltem, az én elképzelésem belefér a brechti gondolatba.

Van egy jelenet, hogy udvarolok a Kurázsi mamának. Nyomtam a szöveget, és közben egy fejszét lóbáltam a lábam között, a fejsze hol le, hol föl és közben: ››No, legyen már hozzám kedvesebb...‹‹ Vámos fel volt háborodva, azt mondta, ezt a hülyeséget ne csináljam. De én azért minden este csináltam. Ez a pap ugyanis nagy kujon, szélhámos, szóval az a kettősség él benne, amit Brecht gyakran alkalmaz figurái leleplezésére."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 94-95.)

Kalocsay Miklós (Stüsszi), Nagy Anna (Kattrin), Psota Irén (Kurázsi mama) és Márkus László (Pap)

"Talán nem meglepetés Bencze Ilona Varvara Mihajlovnája - de tiszta öröm ezt a színésznőt - ily jelentőségteljesen jónak látni. Néma jelenlétei éppoly súlyosak, mint a szavai - s ez a színészet magasiskolája. Haumann Pétertől sem meglepetés, hogy az ostoba Bazsovot oly színesen tudja megvalósítani, élethitellel megtölteni: de az már meglepetés, hogy Márkus Lászlóban mennyi erő és mélység van - hogy ez a kitűnő színész szinte újjászületik, mert kiléphet megszokott szerepköréből."

(Nagy Péter: Gorkij: Nyaralók. Kritika, 1975/5. 31.)

Márkus László (Szuszlov, mérnök), Lőte Attila (Salimov), Haumann Péter (Bazsov ügyvéd) és Bencze Ilona (Varvara Mihajlovna, Bazsov felesége)

"A darabot egyetlen szereplő, Norrison köré építi Molnár; így kell építkeznie a rendezőnek is. Szirtes Tamás követi az írói instrukciót, s jól, mulatságosan, emberi kapcsolatokban hitelesen játssza el. A kulcskérdés: a Norrisont játszó színész. A rendező vele nyerhet csatát.

Márkus László alakítása ilyen csatanyerés. Félelmetes biztonsággal, fanyar eleganciával, pompás stílusban vezényli a parádét, celebrál és prelegál - eközben is jut ideje arra, hogy gondozza mások és a maga drámácskáit. Elsőrangú alakítás; a rendező ugyan még inkább hozzá gyorsíthatta volna a játék tempóját, de azzal, hogy találó típusokat keresett ehhez a Márkus-kavalkádhoz, a legfontosabbat megoldotta."

(Demeter Imre: Szomory és Molnár egy darabban. Egy, kettő, három. Film Színház Muzsika, 1974/46. 7.)

Balázs Samu (Gróf Dubois-Schöttenburg) és Márkus László (Norrison)

Dr. Sárkány szerepében

"Fábri Zoltán korhű, s mégis kissé stilizált, vonzó díszletében Ádám Ottó is kor- és Molnár-hű, meg egy kissé stilizált előadást teremtett. A darabot oly elmésen, pergőn, ellenállhatatlanul mulatságosan játszatja el, ahogy a szerző megírta, de olykor a molnári iróniát a mi korunk ironikus szemléletének idézőjeleivel dúsítja.

Márkus László pompás alakításán különösképp érződik ez a többrétegűség. ››Ez a Márkus Molnár-színésznek született‹‹ - lestem el egy elismerő megjegyzést a szünetben."

(Barabás Tamás: A doktor úr. Molnár-bemutató a Madách Színházban. Esti Hírlap. 1979. április 19.)

"Turai minden kétséget kizáróan Márkus László szerepe, többek között azért, mert éppúgy a rabszolgája - s ezáltal már az ura is - a mesterségének, mint ő. Mindketten ››színházban gondolkodnak‹‹, a világot játszótérnek tekintik, amely tele van hatásos antrékkal és abgangokkal, félreérthető és félreérthetetlen helyzetekkel, több értelmű szavakkal és egyértelmű gesztusokkal.

Márkusnak ugyanúgy a játék az életeleme, mint Turainak, csak hát ő színész, nem pedig író, nem akar a háttérben maradni, a sorok mögül kikacsintani, ezért az ő Turaija színész-Turai, aki szeretné minden pillanatban ››ellenőrizni az eredményt‹‹, lemérni trükkjeinek hatását. És ki máson mérhetné le, mint a nézőn, a fokról fokra beavatott közönségen?!"

(Koltai Tamás kritikája Molnár Ferenc Játék a kastélyban előadásáról. Kritika. 1984/5. 27.)

Zenthe Ferenc (Gál) és Márkus László (Turai)

Márkus László visszaemlékezése Kiss Manyira és Pécsi Sándorra

"Két fényképet őrzök az öltözőm falán: Kiss Manyiét és Pécsi Sándorét. Ők a példaképeim. Mindketten igazi ››clown‹‹-ok voltak, utánozhatatlan komédiások, bohócok, a játék játékos morfinistái, mindent játszottak; Shakespeare-t, fél-klasszikust, zöldségeket, Cézárt, öregasszonyt, habos süteményt s mindig ››istenigazából‹‹, teljes önfeledtséggel, zseniálisan. Amióta elmentek, nekem üresebb a színház. Minden előadásból hiányoznak. [...] Kiss Manyi és Pécsi Sanyi tüneményes emberek voltak. Ezt megérezte a közönség. Akit ennyien szeretnek: az bizonyára szeretetre méltó is."

(Részletek egy beszélgetésből. Lejegyezte: Galsai Pongrác. Nők Lapja, 1982. július 24.)

Márkus László Pécsi Sándorról

„Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla, és most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyetlen ember volt eddigi pályámon, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitatkoztunk soha. Pedig, hogy féltem eleinte Tőle, mikor a Madách Színházhoz kerültem. Azt mondták nekem, hogy a színpadon nagyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk. Bármit mondhattam neki, de bármelyik kolléga is – nem sértődött meg. Megköszönte és próbált javítani alakításán, ha úgy érezte az illetőnek van igaza."

(Márkus László: Pécsi Sándor 1922-1972. Kritika, 1973/1. 2.)

Elöl: Pécsi Sándor (Jácint) és Márkus László (Albert herceg, trónörökös). Második sor: Bencze Ilona (Alexandra), Szemere Vera (Symphorosa), Tolnay Klári (Beatrix, özvegy királyné). Hátul: Bakay Lajos (Gróf Lützen) és Kéry Gyula (Wunderlich ezredes)

Márkus László visszaemlékezése Domján Editre

"A bolond lányt a végkimerülésig játszottuk, a végén már megőrültünk tőle...Én 444-szer játszottam Sévigné vizsgálóbíró szerepét, Edit 447-szer Jozefát, mert ő elment Miskolcra is néhány előadás erejéig...Képzelje el: a darab rendes játszási idővel negyed tízig tartott...Négyszáz előadás után már nem volt kontrollunk.

Egyik este úgy meghajtottuk az előadást, hogy egyszer csak az órámra pillantok: atyaúristen háromnegyed kilenc. Hát nem lehet a darabot kilenc előtt befejezni! De már alig volt belőle valami hátra. És az addigi őrült pörgetésből hirtelen kíméletlen lassúságra váltottam. Edit azonnal kapcsolt. Elvetette magát, egyszerűen ráesett az íróasztalra, és úgy nevetett azon, hogy most meg akarom nyújtani az előadást. Edit csodálatosan tudott kacagni, senki embert én olyan gyöngyözően, tisztán, szívet melengetően nem hallottam kacagni, mint éppen őt."

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 104-105.)


Garas Dezső (Benjamin Beaurevers), Márkus László (Camille Sévigné) és Domján Edit (Josefa Lantenay)

Almási Éva visszaemlékezése Márkus Lászlóra

"Először a Néro játszik című darabban dolgoztunk együtt. Kezdő színésznő voltam, bár néhány szerepet már eljátszottam a József Attila Színházban. Egészen meghatódtam, amikor egy epizódalakításom után bejött az öltözőmbe gratulálni. Máig őrzöm egy mondatát: ››Nem sok bajod lesz, ha megöregszel, mert van humorod.‹‹ Ez az első találkozás megkönnyítette a Néró próbáit.

Elmondhatatlanul jó érzés, ha egy fiatal színészt egy nagy pályatárs elfogad. Nem görcsöltem, nem volt bizonyítási kényszerem, mert Laci egyenrangú félként kezelt. Nem osztogatott tanácsokat, hanem a létezésével adott példát. Nagyon szigorú volt, de ha jól érezte magát a szerepben, a próbán, csakúgy sugározta a szeretetet, a boldogságot magából."

(Márkus. Szerk.: B. Fábri Magda. 2003. 17-18.)

Márkus László (Néró) és Almási Éva (Poppea)

Psota Irén visszaemlékezése Márkus Lászlóra

"A kapcsolat tükör, amit mindenki - akinek köze van egymáshoz - a másik elé tart. Ebben vagy szeretjük magunkat, vagy nem. Laci olyan tükröt tartott elém, amiben jól éreztem magam, önfeledtem lubickoltam, azt láttam benne, hogy jók vagyunk, szépek vagyunk, humorosak vagyunk. Amit együtt éltünk meg a színpadon, meg az össze-vissza fellépéseken, ahol énekeltünk és táncoltunk, az ennek a tükörképnek volt köszönhető.

Jó volt az életemben Laci tükre, és sajnálom, hogy nincs többé. A halála azt juttatta eszembe, hogy tulajdonképpen minden elvesztésben önmagunkat gyászoljuk, mert ahogy ő látott minket az egyedi, és azt szerettük benne, ahogy látott. Mint én Laciban azt, hogy mellette képes voltam teljesen feloldódni.

(Márkus. Szerk.: B. Fábri Magda). 2003. 144.)

Márkus László (Ted) és Psota Irén (Doreen)

Márkus László szavai Dajka Margitról

"A Madách Színház Családi dráma című produkciójában - és ezt minden nagyképűség nélkül állíthatom - én voltam az a vonzerő, amiért elvállalta a vendégszereplést. Ez az első közös munka hallatlanul nagy élményt jelentett számomra. S utána a legnagyobb örömömre következett az idén nyáron második közös produkciónk: A bohóc felesége című tévéfilmben.

Ekkor tudatosodott bennem, hogy az iránta érzett imádatom az ő clownságában gyökeredzik, és talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ugyanezt a ››bohócériát‹‹, játékosságot, a finom értelemben vett ripacsságot érzi és szereti ő is bennem."

(Vendégünk Dajka Margit. Színházról-színészről - Márkus Lászlóval. Film Színház Muzsika. 1974/49. 13.)

Márkus László (Csobáncz Endre, színpadi szerző) és Dajka Margit (Mama)

"Két filmet említenék, amiben komoly és nagy szerepem volt, s mindkettő Fábri Zoltán nevéhez fűződik: az egyik a Két félidő a pokolban, a másik Az ötödik pecsét. Ha a forgatásra visszaemlékszem, csak azt mondhatom, boldogsággal teli napok voltak azok. Minden nap reggel hétkor keltem, és már boldogan, mert tudtam, hogy izgalmas, eseményekben gazdag, okos és szép munkában lesz részem. Rengeteg szövegem volt, de én, mint mindig, most is jó előre megtanultam. Így aztán semmi nehézségem nem volt a felvételeken.

(Harangozó Márta: Márkus László. 1984. 134-135.)

Márkus László 1985. december 28-án hunyt el. A magyar televízió szilveszteri műsorának felvétele után visszavonult öltözőjébe lepihenni. Kicsivel később élettelenül találtak rá.