Szeleczky Zita élete és művészete

Miután a nagyszüleim meghaltak, édesanyám egy idős nagynénivel élt együtt Nekézsenyben. Az édesapám mérnökként került oda. Ő építette az Eger és Putnok közötti vasútvonalat, amely gyönyörű, csupa töltés, csupa alagút. Édesapám széles látókörű, nagy műveltségű ember, liberálisabb eszmékkel, édesanyám viszont egy apolitikus, konzervatív gondolkodású, és messze magas erkölcsi érzékkel megáldott teremtés volt. Súlyosan, tragikusan vettünk mindent, nem volt bennünk semmi könnyedség. Ez rányomta bélyegét az egész életemre. Talán ennek a mérhetetlen hazaszeretetnek a lángja késztetett arra, hogy elkezdjek tornázni, és jelentkezzek a testnevelési főiskolára. Egyáltalán nem azért, hogy testnevelő tanár legyek, hanem, hogy kijussak az olimpiára és győztesen a dobogóra álljak, miközben felvonják a magyar zászlót, és felcsendül a magyar himnusz. Ez volt minden ambícióm. (Szeleczky Zita, 1988)

Ambíciótól fűtve léptem be az akadémiára. Csak színésznő akartam lenni. Én nem láttam se férfit, se nőt, csak tanárt és tanulnivalót. Minden egyes napot élvezettel vártam, megkezdődött az álmok beteljesedése. Mind verssel kezdtünk. Ódry Árpád volt az akadémia igazgatója, és ő tanított bennünket a szavalás művészetére. A versek iránti rajongásomat is neki köszönhetem. Nagyon szerettem, ahogy előadott, ahogy megkövetelte a dolgokat, és lefaragta a fölösleges mozdulatokat. Azt akarta, hogy mindent csak hanggal fejezzen ki az ember. Az összes lány imádta, de én a többiekkel ellentétben nem a férfit, hanem az embert, a művészt szerettem. Ez abban nyilvánult meg, ha Ódry belépett a terembe, én mindig kivirultam, ezerszer jobb voltam, mint különben. (Szeleczky Zita, 1988)

A Nemzeti Színházban az első statiszta- és epizódszerepeket egyre nagyobb feladatok követték: Titánia a Szentivánéji álomban és Ledér a Csongor és Tündében. Az első komoly elismerést azonban a kicsit szemtelen és magabiztos Sata megformálásért kapta Németh László Villámfénynél című drámájában. „Szeleczky Zita szép és kiszámíthatatlan, mint a kor, amelyet reprezentál: az élet áprilisa.” – írta róla Kálmán Jenő, a Színházi Élet kritikusa. Ezzel az alakításával a Nemzeti vezető színészeinek sorába lépett, és  1939-ben megkapta a társulat legrangosabb kitüntetését, a Farkas-Ratkó-gyűrűt.

Szeleczky Zita filmszerepeinek többségét olyan a középosztálybeli, ártatlan, kacér kislányok alkották, akik szellemesek, talpraesettek és okosak is. Ezeknek a filmek elmaradhatatlan kelléke az úgynevezett „Szeleczky-báj”. Nem sokkal a Bercsényi huszárok című film bemutatója után, 1941-ben megaalakult a Szeleczky Zitáért Rajongók Clubja. Az újdonsült filmsztárt rajongói százszámra ostromolták dedikált fotókért, amelyeknek alig győzött eleget tenni. Szeleczky Zita az ország kedvence lett. A filmgyártók a biztos siker reményében legszívesebben operettfilmekre és könnyű vígjátékokra szerződették a népszerű sztárt. Ezért a Szeleczky-filmek között igazi kuriózumnak számítanak azok az alkotások, ahol a színésznő drámai oldalát is megismerhetjük. A Rózsafabot, a Gyávaság és az utolsó filmje: Az első, amelyben Szeleczky Zitának leginkább alkalma volt megmutatni drámai tehetségét.

Szeleczky Zita hazai sikerei, népszerűsége ellenére nem futhatta be azt a pályát, mint itthon maradt kollégái. Hazaszeretete, lelkesedése és naivitása 1944 végnapjaiban is színpadon tartotta. A fronton harcoló katonáknak ő volt a "nemzet kishúga", szinte minden második honvéd zubbonyában lapult egy Szeleczky-fénykép. A háború utáni sajtó kivétel nélkül mint a szélsőjobboldal sztárszínésznőjét emlegette, és ez elegendő volt, hogy a megszülető új magyar "világrendben" ne legyen helye. Minden színház kapuja bezárult előtte. 

Szeleczky Zita 1948-ban érkezett meg Buenos Airesbe, ahol alapító tagja lett a Magyar Színjátszó Társaságnak, de csakhamar kivált az együttesből, mert műsorpolitikai kérdésekben ellentétbe került a budapesti magánszínházak sztárjaival: Páger Antallal, Hajmássy Miklóssal, Eszenyi Olgával, Komár Júliával. Szeleczky Zita 1951-ben létrehozta az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, és a társulat az általa kijelölt klasszikus irányvonalat követte. Irodalmi est formájában feldolgozták Madách Imre Az ember tragédiája című színművét, és többek között műsorra tűzték Katona József történelmi drámáját a Bánk Bánt is. A kilencedik bemutató, Henrik Ibsen Rosmersholm című drámájának színrevitele után azonban belátták, hogy az anyagi nehézséggel küzdő magyar kolónia nem képes eltartani két állandó magyar társulatot. Egy esztendőnyi működés után az Argentínai Magyar Nemzeti Színház megszűnt. Szeleczky Zita ettől kezdve egyedül járta a világ magyarok lakta területeit.

Haltenberger Gyulával a Kálvin téri református templomban kötött házasságot. Az eseményről a Magyar Világhíradó 851. száma tudósított. A hatalmas tömeg miatt lovas rendőröket vezényeltek ki. A fiatal pár a férj szüleinek Dobsinai út 1. és Nárcisz utca 39. szám alatt lévő saroktelkén építette fel új otthonát. Nászútra az erdélyi Radványba utaztak. Kapcsolatuk már a háború alatt megromlott, de hivatalosan csak 1947-ben váltak el.

Második férjével Illés Pál Gézával, a hollywoodi Illés testvérek nyomdájának társtulajdonosával 1963-ban házasodtak össze. Ez a frigy sem bizonyult tartósnak, de barátságuk életük végéig megmaradt. Camberwelli fellépése alkalmával, 1974-ben megismerkedett Novák Sándorral, az ausztráliai magyarság népszerű előadóművészével, aki 1956-os kivándorlásáig az Állami Déryné Színház tagja volt. Az ismeretségből rövidesen egy elhamarkodott házasságkötés lett. Alig telt el egy év, s Szeleczky Zitának újra csalódnia kellett. Kiderült Novák Sándor csak saját karrierjének építésére használta fel feleségét. Ettől kezdve csupán a barátok szűk körére és Olga nővérére számíthatott, akimindvégig mellette állt és támogatta karrierjét.

Többnyire egyedül járta a világ magyarok lakta területeit, és csak ritkán csatlakozott egy-egy alkalmi társulathoz. Magas művészi színvonalú műsoraival minden igényt kielégített. Irodalmi estjeit, sláger- és magyarnóta-műsorát, gyermekeknek szóló összeállítását, zenés magánjelenetét lemezen és kazettán is kiadta. A hosszú emigráció alatt elszakadt ugyan hazai közönségétől, de fellépésein, színpadi  szerepeiben és önálló estjein Dél-Amerikától Ausztráliáig az emigráns magyar lelket erősítette, és jelentős szerepet vállalt az emigráns magyar közéletben.

Negyvenöt év távollét után, 1990-ben látogatott először Magyarországra, majd ezt követően szinte minden évben eleget tett a hazai felkéréseknek. Előadóesteken szerepelt, filmvetítéseken vett részt, interjúkat adott, rajongóval, tisztelőivel találkozott. Az emigrációban végzett munkájáért a Magyar Állam magasrangú kitüntetésben részesítette. A színésznő számára a legnagyobb elégtételt azonban a Legfelsőbb Bíróság 1994-ben meghozott ítélete jelentette, amely Szeleczky Zitát bűncselekmény hiányában a népellenes bűntett vádja alól felmentette és a Népbíróság 1948. február 7-én hozott ítéletét megsemmisítette. 

Értékes hagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár, a Károli Gáspár Református Egyetem és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe került. Nekézsenyben, 2005-ben felavatták a Szeleczky Zita Emlékházat, ahol a színésznő személyes tárgyaiból nyílt állandó kiállítás. Születésének századik évfordulójára a Magyar Posta emlékbélyeget bocsátott ki, a Nemzeti Színházban pedig évente átadják a Szeleczly-Zita-emlékgyűrűt. Hírnevét, szellemi örökségét jelenleg két alapítvány – A ”nemzet kishúgáért” Kulturális és Hagyományőrző Alapítvány és Szleczky Zita Alapítvány ápolja.