A Kisdajka

„Azt hiszem, a mi kísérleteink mind nemes anyagúak. S ez  kísérletsorozat adja számomra a legtöbb lendületet, inspirációt. Hiszen az ember élete csupa kísérlet. Nekem minden este újra kezdődik az élet, ahogy felmegy a függöny.”  /Dajka Margit - Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 47.o./ „…hatalmas művészi erő­vel és pazar humorral megál­dott őstehetség. Páratlan clown képe bontakozik ki azok előtt, akiknek alkalmuk volt Dajka Margit pályáját, vagy legalább egy részét figyelem­mel kísérni. Szokatlan, hogy szerepköre tulajdonképpen nem is volt: mindent el tudott játszani. Amit nem is tartot­tak szerepnek, még az is azzá lett az ő megformálásában, s így vált a közönség egyik ked­vencévé.” /Sívó Emil: Kedvenc szerepkör nélkül, Vasárnapi Hírek, 1987., 3. évfolyam, 41. szám/ Dajka Margit művészetét nem lehet kizárólag egy műfaj keretei közé szorítva jellemezni. Maga sem szerette, és sokáig nem is tűrte el a beskatulyázást, vagy az impulzusok nélküli, egyhangú állandóságot. Kereste az újdonságot, a kihívást, hogy személyiségének minél több oldalát mutathassa meg. Azt a „mindent”, ami állítása szerint mindenkiben megvan; s erre számos rendező meg is adta neki a lehetőséget. Közel hetven évet (1918-1985) töltött a pályán, számos rendszerben megállta a helyét. Tisztasága, szakmai hozzáállása és elhivatottsága töretlen maradt minden korszakban: akkor is, amikor Erdélyből átkerült a magyarországi színjátszás keringésébe; akkor is, amikor sztárként tekintettek rá; a háború alatti és a utáni nehéz években; a színházak államosítása idején és ezt követően is, amikor pályája csúcsára ért Horvai István Madách Színházában. 

Dajka Margit Nagyváradon született 1907. október 13-án. A kisnemesi származású balettmester, Dayka János és a paraszti származású Elek Veronika tizenhárom gyermeke közül a tizenegyedikként született. Tanulmányait először a Domonkos rendi "fehér apácáknál" kezdte, onnét eltanácsolták, így a Benedek rendi "fekete apácáknál" fejezte be. Mivel édesapja nem vett részt családi életükben, és anyagilag sem támogatta őket, így Dajkának az iskola mellett munkát kellett vállalnia. Miután az édesanyja által üzemeltetett gőzmosoda is csődbe ment, egy volt alkalmazottjuk azt javasolta, legyen rikkancs. Így a Bémer tér kávézóiban és az Emke szálló éttermében fogyasztó vendégeknek kínálta az újságokat. Az első világháború kitörése fellendítette az hírlapkereskedelmet, így Dajka jól keresett. Fizetése nagyobb részével családját támogatta, de jutott belőle arra is, hogy néhányszor színházjegyet vegyen. 

A művésznő így mesél arról, hogyan került a színházba 1918-ban: „Annak az volt a sora, hogy nemcsak árusítottam, hanem el is olvastam hétről hétre a Színházi Életet a színdarab-mellékletekkel együtt. Abban közölték egyszer a Sztambul rózsája című operett szövegét. Ezt a darabot tűzte éppen műsorára a színház. Mivel a tapasztalatom szerint a színházba a pénztáron keresztül vezetett az út, a pénztároshölgynek mondtam el, hogy szívesen eljátszanám a darabban szereplő csibész liftesboyt. A pénztárosnőt annyira elbűvölte az ajánlkozásom, hogy azon nyomban bezárta a kasszát és felcipelt Erdélyi Miklós igazgatóhoz. De a szerep már ki volt osztva a kellékes fiára. (…) Az ötlet a direktort is megragadta. Hogy egy lány játsszon el egy boyt. Aznap este már én is játszottam el.” /Sas György: Dajka Margit, Premier, 2001. 15. szám/                                                                              Ezután sokáig párhuzamosan dolgozott rikkancsként és színészként. Első állandó szerződését 15 évesen, korengedménnyel kapta 1922-ben a nagyváradi Szigligeti Színháztól.

Dajka Margit a rikkancsként eltöltött időszakról: „Kenyérkereső rikkancs lettem Nagyvárad utcáin, s mint ilyen, nyolcévesen színésznő. (…) Megtanított hamar az »utca színpadán« a mozgásra, az önkifejezésre, az emberismeretre. Ez lehetett az oka, hogy egykettőre megismertek, megszerettek.”  /Sas György, Premier 2001.,15.szám /

Első sikere után több statisztaszerepet is eljátszott a nagyváradi Szigligeti Színházban, azonban valószínűleg sokáig ebben a szerepkörben maradt volna, ha nem fedezi fel Hetényi Dömény Elemér a „semmi kis szerepekben is egyéniséget mutató” fiatal gyermekszínészt. Dajka ingyenes növendékként végezhette el Hetényi színi iskoláját, mert meglátta benne azt a tehetséget, amelyet képezni kell, s amely önmagában értéket képvisel a színészi pályán.

Kiss Manyi és Dajka Margit Hetényi iskolájában találkoztak. Itt életre szóló emberi és szakmai barátság szövődött közöttük, a későbbi években is kölcsönösen segítették egymást. „Amíg beteg voltam [egy 1931-es kassai vendégszereplés után], egy másik főszerepet is el kellett volna játszanom Marcel Pagnol Máriusz című darabjában. Úgy emlékszem, egy halaskofát. Nagy gond zúdult már akkor is a Belvárosi Színházra. És akkor magam ajánlottam, tudok valakit Szegeden, aki helyettem csodálatosan eljátszhatná. El is játszotta. Kiss Manyika így került fel először Budapestre.” 

A nagyváradi tanulóévek után Kolozsváron  folytatták együtt a pályát, amire Dajka Margit így emlékszik vissza:„...nem egyedül én voltam a város dédelgetett üdvöskéje. Ketten voltunk újonnan felfedezett Margitok. Az egyik a nálam két évvel fiatalabb Kiss Manyi, ez a giliszta vékonyságú, de roppant átütő tehetségű székely kislány, aki később Szegedet, majd Budapestet, egész Magyarországot meghódította. Máig siratom.” /Sas György: Dajka Margit, Premier, 2001./                                                  1919-től számos előadásban játszottak együtt. Később, a második világháború  alatt együtt járták a frontot, személyes ügyüknek tekintve, hogy a sebesült katonáknak örömet és reményt nyújtsanak.

Egy alkalommal Nagyváradra látogatott Janovics Jenő, a kolozsvári teátrum igazgatója, hogy megnézze Dajka színpadi alakítását. Sikerült jó benyomást tennie az igazgatóra, ugyanis Janovics az 1924-es évadra szerződést ajánlott neki. Így 17 évesen átszerződött a Kolozsvári Magyar Színházhoz. Ez szerepeket tekintve visszaesést jelentett, rangban viszont előrelépésnek számított. A három Kolozsváron töltött évad alatt barátságba került Szentgyörgyi István színésszel, aki a „Kisdajka” nevet adta neki. Sorra játszotta a koránál ifjabb gyerekszerepeket a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban, A vén bakancsosban, valamint több Szentgyörgyi István által írt és rendezett népszínműben. „Kolozsvárhoz kötött az első felnőtt szerződé­sem. Nagy protekció kel­lett hozzá, mert még alat­ta voltam a szerződéshez törvényileg megállapított korhatáron. De Janovics Jenő, a kolozsvári Magyar Színház méltán nagytekin­télyű igazgatója elintézte. Ma talán nem veszik di­csekvésnek, ha elmondom, hogy engem már 13-14 éves koromban el akartak vinni Nagyváradról a leg­különbözőbb színtársulatok direktorai. Ahogyan aztán Kolozsvárról is...”  /Dajka Margit – Sas György: Dajka Margit albumából. Film Színház Muzsika, 1980. augusztus 16. (24. évfolyam, 33. szám)/

Horváth Árpád, a budapesti Nemzeti Színház fiatal rendezője hívta Dajka Margitot a Nyári Színkörbe 1927-ben. A legkisebbik Horváth lány című operettben alakította Sárika szerepét, azaz a címszerepet. Így került Hódmezővásárhelyre Kolozsvárról, ahol emlékezete szerint "nem marasztalták eléggé". Ez az előadás fontos állomás a pályáján, mert ekkor játszhatott először magyarországi színpadon.

A hódmezővásárhelyi fellépése után Sebestyén Géza igazgató szerződést ajánlott Dajka Margitnak a Miskolci Nemzeti Színházba az 1927/28-as évadra. Ekkor került hivatalos színházi társulati tagként Magyarországra. „Ha hiszi, ha nem, nekem ma is a vidéki színház az ideá­lom. Ott általában élénkebb és változatosabb az élet, pezsgőbb és intenzí­vebb a légkör.” /Sas György: Dajka Margit albumából – Film Színház Muzsika 1980. augusztus 23. (24. évfolyam, 34. szám)/  Az első nagy sikerét az 1928-ban bemutatott Borcsa Amerikában című zenés vígjátékban aratta. Feltűnt Szigeti József: Csókon szerzett vőlegény, Farkas Imre: A nótás kapitány és Kálmán Imre: Tatárjárás című operettekben, utóbbiban nadrágszerepet játszva. Ez idő alatt a miskolci közönség egyik első számú kedvencévé vált. 

A színészházaspárt Miskolcról Tarnay Ernő szerződtette a Városi Színházba, aki Dajka Margit szerint a „legszínészcentrikusabb igazgató” volt a pályáján. Tarnay számos operett-előadást tűzött a színház műsorára, s azokat magas színvonalra igyekezett emelni. Ebbe a műsorpolitikai irányba éppen beleillett Dajka Margit. A színház főrendezője ekkoriban Sziklai Jenő volt. Rendszerint az ő neve fémjelezte azokat az előadásokat, amelyekben Dajka szerepelt, olyan művészek oldalán, mint a gyakran Szegeden vendégszereplő Rátkay Márton vagy Páger Antal, aki ekkoriban szintén a Városi Színház tagja volt.                                                 „Húszéves fejjel Szegeden eljátszottam a Nem élhetek muzsikaszó nélkül süket öregasszonyát. Vég­eredményben mindez a ja­vamra szolgált, mert sokat segített nekem később a szerepköri átállásban, ab­ban, hogy nem veszíthet­tem el a helyemet a szín­padon, amikor az ilyen idős szerepek korban »utolértek« engem.” /Sas György: Dajka Margit albumából – Film Színház Muzsika, 1980. augusztus 16. (24. évfolyam, 33. szám)/

„Egyszer Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója érkezett Roboz Imrével színházunkba, s megnézett engem a Hannelében, Margitot pedig egy operettben. Fölhívott bennünket a Vígszínházba, hogy annak a színpadán is mutassunk valamit próbaképpen. A Noszty fiúból eljátszottunk egy rövid részt, s aláírhattuk mindketten a szerződést.” /Kovács Károly visszaemlékezése; Bogyay Katalin: Dajka, 1989., 11.o./ Dajka Margit 1929 őszétől a budapesti Vígszínházhoz szerződött. Eleinte a humoros naiva szerepkörében lépett színpadra, amellett továbbra is betöltötte a szubrett szerepkörét, s mindezek mellé hamarosan a cselédlány, gépírólány szerepek, valamint a divatos népi darabok parasztlány szerepei is megtalálják.  

„De aztán az első vígszínházi évadom végén próbálni kezdtük Bertolt Brecht akkor még újdonságszámba menő világsikerét, a Koldusoperát, akkori címén a Háromgarasos operát, azzal, hogy direkt nekem hozatták Berlinből. Az első próbanapra ki is írták a nevemet a táblára. De mire másnap bejöttem, a nevem ki volt húzva és fölébe írva: Gaál Franci. Imbolyogni kezdett velem a világ. Mi van, fordult a kocka? És azon nyomban felrohantam Jób Dánielhez

(…), hogy ilyet énvelem nem lehet csinálni, ezt kikérem magamnak, ide többé be nem teszem a lábam, most nyomban megyek vissza Szegedre, itt meg huzigálják ki a nevét annak, akinek akarják. Mi mást mondhattam volna. Biztos, hogy Szegeden újra tárt karokkal vártak volna.

Ám hogy ezúttal hiába, annak oka az volt, hogy Heltai Jenő azonnal jelentkezett, amikor hírét vette – minek nem megy el a híre egy perc alatt a színházi berkekben? –, hogy kenyértörésre vittem a dolgot Jóbbal.

Heltai Jenő, akit mindenki egyszerű közvetlenséggel Jánoskának nevezett, szereppel várt rám a Belvárosi Színházban, ahol akkor ő színidirektor volt. Egy lány, aki mer, ez volt a darab címe és ez volt maga a szerep.”                                                              /Dajka Margit – Sas György, Premier, 2001. november 11., 15. szám /

A képen az édesapját játszó Gózon Gyulával látható. Kosztolányi Dezső kritikusi szavai az Aranyóra előadásáról az Új Időkben:

„A hősnő, a kis virágáruslány, úgy hat rám, mint a régi mesének a királykisasszonya, aki egy békához megy férjhez. Dajka Margit játssza ezt elmésen és érzelmesen, olyan módon, hogy minden lélegzetvétele élet.” /Sas György: Dajka Margit albumából. Film Színház Muzsika, 1980. szeptember 13. (24. évf. 37. szám)/                                              A művésznő így emlékszik vissza az előadás utáni időszakra: „Aztán ez a boldogság, sajnos, hamarosan keserűséggé változott. Az Aranyórával Kassán vendégszerepeltem, ott rosszul lettem, s utána háromnegyed évig betegen feküdtem.”  /Sas György: Dajka Margit albumából. Film Színház Muzsika, 1980. szeptember 13. (24. évf. 37. szám)/ 

„A vígszínházi felmondásunk után Margit újra beteg lett, több hónapot töltött klinikán. Heltaival találkozva nem beszéltem neki Margit bajáról, így kezembe nyomta Indig Ottó darabját, A torockói menyasszonyt, amelyben végül hatalmas sikert aratott a Belvárosi Színházban." /Kovács Károly; Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 11.o./

Dajka Margit 1933 után egészen 1948-ig nem szerződött társulati tagnak egyik budapesti színházhoz sem. Ez az időszak nevezhető Dajka Margit sztárkorszakának: számos felkérést kapott – színpadit és filmest egyaránt. Kovács Károly szerint ekkoriban már "számon tartották", vagyis első vonalbeli, népszerű színésznek járó fizetést kapott.                 „Nem szerződtem le a felszabadulásig sehová sem, éppen azért, hogy ha megaláztatás érne, szabad legyek, odébb állhassak.” /Sas György: Dajka Margit albumából – Film Színház Muzsika, 1980. szeptember 6. (24. évfolyam 36. szám)/                                                                                           Molnár Gál Péternek adott életútinterjújában kijelentette: „Képtelen vagyok huzamosabb ideig létezni egy színháznál. Ebben szeretem a változatosságot. Egy kicsit meg is unom, talán még a partnereket is...Megszokom a hangjukat. És az engem nagyon zavar és akkor én szeretnék egy másik színházba, másik környékre menni, valami új hangot, frissességet…Én nem bírom a kötöttséget és nagyon sok bajom van emiatt.” /Mestersége színész 1981./      

1935-ben, mandátuma kezdetén dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház vezetője társulati tagságot kínált fel Dajka Margitnak, aki ezt nem fogadta el. Továbbra is csak szerepekre szerződött különböző színházakhoz, s ezek közé tartozott a Nemzeti is. Elsőként Németh a Faust női főszerepét ajánlotta neki – hiába. Kovács Károly szerint azért, mert Dajka rettegett a klasszikus szerepektől.                                                            A Faust Margit szerepéről a következőképpen nyilatkozott 1980-ban: „Nem megfutamodás volt. De én valóban egy különleges Margitot akartam eljátszani, akinek rossz a vére, s ami történik vele, az nem véletlen. A Nemzeti Színház azonban egy berlini vendégrendezőre bízta a Faust színpadra állítását, és mindössze három hét próbaidőt írtak ki. Hogyan értessem én meg magam németül ennyire rövid idő alatt? Ilyen körülmények között érthető: Margit szerepét vissza kellett adnom.” /Sas György: Dajka Margit albumából – Film, Színház, Muzsika, 1980. szeptember 27. (24. évf. 39. szám)/  Mindenesetre a Nemzeti Színházban játszott előadásaiban alkalma nyílt a legmagasabb művészi elit tagjaival megismerkedni; a nemzet első színészeivel együtt játszani.

Dajka Margit Eszter szerepében a vidékről városba került tiszta szívű lányt formálta meg. Ekkortól sorra játszotta a paraszti, népi szerepeket, melyek főként ízes beszéde miatt találták meg. Számára az előadás egyértelmű siker volt, azonban a kritikusok a darabot magát vitathatónak tartották. Részlet Pünkösti Andor kritikájából:                           „Lényegében erkölcsdráma az Eszter és erős, a Nemzeti Színház színpadán teljesen szokatlan környezet-rajzzal mutatja be azt a külvárosi fertőt, amelyben a falusi leány fel­tartóztathatatlanul elmerül. (...) Eszter lefelé indul a lejtőn, de tekintettel a közelgő karácsonyi ünnepekre: csoda történik. Gyermeke szüle­tik, de a gyermek meghal és Eszter egy becsületes kubikos karján kimenekül a fertő­ből. Minden külső feltétel megvan, hogy teljesen boldog legyen. De a vak véletlen nem engedi. Eszternek nem születik új gyer­meke és az a körülmény elhidegíti tőle fér­jét. Menekülést keresve, már majdnem a régi fertőbe zuhan; mikor egy váratlan, bár szín­padilag túlságosan is tempírozott jelenetben a régi és a jelenlegi férfi szembekerül egy­mással és a férj a csábítót megöli. A har­madik felvonás több hónap múltán a kubikos falujába vezet. A kubikos kitöltötte bünteté­sét és Eszterről nem tud semmit. De kará­csony este az áhítatos hangulatban haldo­kolva megérkezik Eszter, hogy férje karjai között befejezze földi pályafutását." /Pünkösti Andor: Eszter - Újság, 1937. december 18. (13. évfolyam 287. szám)/

Mészáros Ági így emlékszik vissza a Dajka Margittal közös munkára:

„Sajnos csak egyszer játszottunk együtt, még a háború előtt, az Új haza című darabban. (…) Háttal álltam a nézőknek, szemben velem Csortos, Dajka és a többi szereplő. Egy székely parasztlányt játszottam, aki rossz hírt hozott. Tehát igazi drámai szituáció volt, de Csortos, aki mindenfélét megengedett magának, elkezdett brekegni. Olyan nevethetnékem támadt, hogy semmit nem tudtam csinálni. Ránéztem Dajkára, aki olyan szigorúan nézett vissza, hogy mindjárt elment a kedvem a derűtől. Ez volt a szerencsém, így tudtam folytatni a játékot.” /Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 21.o./                    

Molnár Ferenc Liliom című színművében Julika drámai szerepe volt az első, igazi kiugrási lehetőség Dajka Margit számára Budapesten. 1937-ben a mai Fővárosi Operettszínház helyén levő Művész Színházban Bárdos Artúr igazgatása alatt és Pünkösti Andor rendezésében mutatták be a Liliomot.                                                                              Simon Zsuzsa, aki végig kísérte a Liliom próbafolyamatát, így nyilatkozott alakításáról: „Soha jobb Julika nem volt nála, pedig láttam korábban Csortossal és Varsányi Irénnel is. Dajka igazi kiscseléd volt benne, semmi úriság nem zavarta meg játékát. Egyszerűsége olyan tiszta volt, amilyen Szűz Mária képe bennünk.” /Bogyay Katalin: Portréfilm Dajka Margitról, 1991./

Móricz Zsigmond Kismadár című drámja több szempontból is különlegesnek számít Dajka Margit pályáján. Egyfelől ezzel az előadással nyitotta meg Pünkösti Andor a Madách Színházat. A rendező elismerése jeléül szánta Dajka Margitnak a Kismadár címszerepét. Ezen kívül az előadás révén volt alkalma személyesen megismerkedni, majd barátságot kötni Móricz Zsigmonddal. Megismerkedésük is különösen történt: az író még Dajka budapesti pályafutásának korai szakaszában felfigyelt rá: "Irtózatos, mennyi van ebben a színésznőben: szétfeszíti minden szerepét."                                                                           Ezzel egyidőben Dajka Margit az ország különböző pontjairól időről időre leveleket kapott egy ismeretlentől, akinek nem tudta kiolvasni az aláírását. Az egyik levelében azt írta a titokzatos levélíró, hogy szeretné látni a Kismadár című művének főszereplőjeként. „De akkor már készültünk a darab bemutatójára. (...) Az egyik próbára aztán bejött Móricz Zsigmond, az író, és ajándékokkal kedveskedett a színészeknek. Szokása szerint nem virágot hozott, hanem dedikált könyveit. Nekem is átnyújtott egyet, és abból ismertem fel végre ismeretlen levélíróm aláírását. Ettől kezdve sokat beszélgettünk. Legtöbbször az utcán: hol ő kísért haza engem, hol én őt.”/Antal Gábor: Dajka Margit, 1986. 35.o./ Ez a kapcsolat a színésznő egyik fontos döntésének megalapozója is volt: a városi legenda szerint 1940-ben Móricz Zsigmond javasolta, hogy vezetéknevét ne az addig használt, erdélyi kisnemesi származására utaló y-nal írja, hanem egyszerűen j-vel.

A színészek nyáron is dolgozni vágytak: a színházak ugyan nyári szünetre mentek és bezártak, ám számos szabadtéri előadóhely üzemelt és várta közönségét esténként. Énekes fellépések a városligeti Angolparkban, vagy könnyed, zenés komédiák, nyári darabok a budapesti közönségnek, például a Márkus-parkban. Mindennek célja volt a háború okozta gondok feledtetése is.

Páger Antalhoz hasonlóan Csortos Gyula is gyakori partnere volt Dajkának színpadon és a filmvásznon is. Ahogy az Új haza című előadás kapcsán Mészáros Ági, úgy Dajka Margit is „komisz partnerként” emlékszik Csortos Gyulára, aki állandóan ugratta színésztársait színpadon kívül és előadás közben egyaránt. A Nemzeti Színházban, a Vígszínházban és más színpadokon is játszottak együtt - s az ugratás bárhol megtörténhetett a színésszel, aki Csortos Gyula partnere volt.                                                                  Erdélyi Mihály színpadi szerző (és ekkoriban az Erzsébetvárosi Színház igazgatója) hívta meg a nagy kaliberű színészeket saját darabjának főszerepeire. A kor hangulatát ellensúlyozandó, szép szerelmi történetet számos zenei elem beépítésével rendezte meg. Az előadás nagy siker volt akkoriban Dajka Margit számára, annak ellenére, hogy a kritikusok szerint a történet és adaptációja is gyenge lábakon állt. Antal Gábor a következőképp utal a jelenségre:„Ezek a produkciók kenyeret adtak olyanok kezébe, akik kezéből kiütötték azt. A történet, e fordított és kifordított Noszty fiú: a jóvágású bunyevác parasztfiú beleszeret egy »becskereki menyecskébe«, aki valójában lovag Bornemissza lánya (...) Juditot, a menyecskés úriasszonyt Dajka játszotta, a bunyevác legényt Jávor Pál, a bárót Csortos Gyula. Utóbbiak is állandó sztárjai a nyári hakniknak.” /Antal Gábor: Dajka Margit, 1986. 39.o./

A képen Gerhart Hauptmann: Henschel fuvaros című színművében látható Dajka, mely az Új Magyar Színház 1943. évi előadásában. A háború évei Dajka Margit életében és karakterében is változást okoztak. Ez a szerep volt az első erőteljesen negatív karakter, amelyet megformált. A figurát később számos előadásban lesz alkalma mesteri szintre emelni.                                                                           A művésznő így emlékszik vissza a szerepre és az előadás egyik különös jelenetére: „Hanne, a Henschel fuvarosában – ezt már a háború alatt játszottam – kemény, rideg, elszánt ember. Gyűlöltem ezt a Hanne-t, nem lehetetlen, hogy »irigyeltem« is. Én valahogy mindig védtelennek éreztem magam az életben, és talán ezért sikerülhet olyan emberek bőrébe bújnom, akik ellen nem lehet védekezni. Az egyik jelenetben Henschel – ez a gyenge ember, aki arra van ítélve, hogy becsapják – beszél Hanne-hoz, míg a nő nem csinál mást, mint csak mos, mos. Ott mostam hát a színpadon, Hanne bőrében. És az a kiváltság – vagy kín – jutott osztályrészemül, hogy nem az ösztön ködében cselekedtem, mint ahogy gyakran szoktam a színpadon, nem is az voltam, akit az író megírt, hanem én cselekedtem, Dajka Margit. A saját nevemben mostam, mintha csak ki akarnám mosni a világ szennyesét. Háború volt, szenvedés, tele voltam tiltakozással és kétségbeeséssel. Hogy miért vagyok, miért is vagyunk olyan gyengék, hogy miért nem szüntetjük meg az ostobaságot és a pusztulást?! Ezt  »mostam bele« a Hanne mosásának jelenetébe. De meg is akartam mutatni annak a Gerhardt Hauptmann-nak, aki a magyarokról lekicsinylőleg nyilatkozott, hogy egy magyar színházban különbül lehet megeleveníteni egy alakot, mint ahogy ő megírta.”  /Antal Gábor: Új Írás, 1967.augusztus 1. (7. évf. 8.szám)/                                           

A már említett Borcsa Amerikában című zenés produkció Dajka Margit egyik korai színházi sikere, amelyet Miskolcon mutattak be 1928-ban. A darabot a következő, már Szegeden töltött színházi évadban is játszotta. 10 évvel később filmes szuperprodukciót hoztak létre belőle, amelynek bizonyos jeleneteit valóban Amerikában vették fel, s a film elkészülte után amerikai turnéra is indultak vele. 

A filmbéli szerepe, Szendrey Éva, a bohócszerepeinek első filmes példája. Csortos Gyula játssza az édesapját, Szendrey Péter operaénekest, aki mikor felesége elhagyja, elveszti énekhangját, s így a továbbiakban bohócként lép fel. Magányát képtelen feldolgozni, lánya, akit Dajka játszik, siet a segítségére. A film Csortos Gyula és Dajka Margit partnerségének egyik csúcspontja: Csortos játéka Dajka instrukcióinak figyelembevételével lett mély és árnyalt. A film producere, Kolczonay Ervin még a film forgatása alatt feleségül vette Dajkát, ezért tudta elérni, hogy felesége javaslatait   ifj. Lázár István rendező figyelembe vegye, melyeket alkalmazott is a film elkészítésének során.

„Csak mások érdekelnek. Az az igazság, sose gondoltam arra, mi lesz velem. A háborúban sem. Mindenáron ki akartam menni a frontra, a katonák közé…Ezrével kaptam a leveleket: »Ha még egyszer láthatnám játszani!« Kórházakban játszottam…Haslövések – a repülősök szeme kiégve, karjuk hiányzott…Segíteni akartam.” /Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 22.o./ Kiss Manyival, Szeleczky Zitával, Karády Katalinnal járták végig a keleti frontot, színpadként egy teherautó platója szolgált. A frontszínházi fellépésekről rendkívül kevés dokumentum áll az utókor rendelkezésére, főként visszaemlékezésekből tájékozódhatunk.

Dajka Margit első, háború utáni színházi feladatát a Vígszínház direktorától, Jób Dánieltől kapta. A rommá lőtt körúti épület helyett a Vígszínház ideiglenesen a Nagymező utcai Radius moziban működött. Maxim Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját Somló István rendezte. Dajka Margit Násztyát, a ponyvaregényekbe belebódult, hisztérikus utcalányt alakította, partnere többek között Ajtay Andor volt. A kritika nem igazán figyelt fel erre az előadásra, de értékét nem ennek alapján kell meghatározni. A háború utáni romokból felépített vagy (sokszor csak részben) épen maradt épületekbe beköltöző színházi társulatok és a nehezen szerveződő színházi élet első sikerei voltak ezek az előadások.

„Nekem Csehovnál nincsen »klasszikusabb« szerző. Csehovban van valami, amit mindig szeretnék eljátszani. (…) Hihetetlenül az enyém, közöm van hozzá. Szeretem azt a sok boldogtalan, tehetetlen embert, mert valahogy hasonlítanak hozzám. Tele van könnyel a szemem, fáj a szívem és mosolygok, mikor olvasom. Játszottam a Három nővérben először az Irinát…a Vígszínházban, ami akkor a Nagymező utcában volt, a felszabadulás után.” /Részlet a Molnár Gál Péternek adott interjúból, 1981/                                               1947-re olyannyira normalizálódott a helyzet, hogy Csehov örökérvényű színdarabját méltó módon vihette színre Marton Endre rendező a Vígszínházban, amely továbbra is a Rádiusz mozi épületében üzemelt. Ruttkai Éva alakította Natasa szerepét - ez volt az első nagyobb szerepe.                               A képen: Timár József (Versinin), Gombaszögi Frida (Olga), Dayka Margit (Irina), Mezei Mária (Mása), Szakáts Miklós (Andrej) és Bárdy György (Szolyoni).

A Vitézek és hősök című előadás Dajka Margit első szakmai találkozása Simon Zsuzsa rendezővel, aki később (egy korszaknyi Madách színházi tagság után) jelentős szerepet játszik majd Dajka színházi elhelyezkedésének szempontjából. A rendezőnő már ekkor meglátta a színésznőben azt a bölcs, idős nőt, akihez hasonlók sorát játssza majd el később. „Dajka Margit a halálra ítélt kommunista anyját játssza, s úgy, hogy annál megrendítőbbet, megrázóbbat elképzelni is nehéz. Így »bejönni«, így »hallgatni« senki se tud magyar színpadon. Nem »drámai koloratúr«, aki csapongó, trillázó hangokkal örül – saját hangjának halksága, szinte egyetlen hangon tartott beszéde a legárnyaltabb, legkifejezőbb színpadi beszéd.” (Zelk Zoltán színikritikája) Antal Gábor megállapítása szerint Dajka Margit ebben az előadásban játszott először idős női karaktert és ezzel az alakításával kiemelkedő teljesítményt nyújtott a népi hősöket megformáló szerepeinek palettáján. Özvegy Eszterágné  megformálása nagy kiugrás volt, mert megelőlegezte számára az új színházi időszak jelentős szerepeit.    

A képen az Izabella téri Magyar Színház épülete látható, ide költözött a Madách Színház társulata 1951-ben. A még a Madách téri Kamaraszínházban működő színházat 1947 októberében elsőként államosították a magyar színházak közül. A teljesen átszervezett társulat Barta Zsuzsa igazgatása alatt folytatta a munkát. 1948-tól már Madách Színház néven működik. Dajka Margit "szabadúszóként" való működésének az államosítás vetett véget. Minden színésznek kötelező volt leszerződnie a neki kijelölt színházba. A Madách Színházban olyan hozzá méltó játszótársakra talált, mint Darvas Iván, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Ajtay Andor, Uray Tivadar, Horváth Teri, Soós Imre, Lehotay Árpád, Várady Hédi, Tímár József vagy Zenthe Ferenc. Erről a rendkívül bonyolult és ambivalens történésekkel teli időszakról így emlékszik vissza Darvas Iván:„1949-ben, egy borzasztóan kiélezett politikai helyzetben találkoztam Dajka Margittal a Madách Színház épületében, a Madách téren. Akkor lendültünk át egyik pillanatról a másikra –legalábbis mi így éreztük – a polgári demokráciából a proletár diktatúrába. Addig magánszínházaknál dolgoztunk, (...) s akkor egyik napról a másikra államosították a színházakat. (...) Egy parancsuralmi rendszert vezettek be, amely nem tett jót a művészetnek, mert attól lényege szerint idegen. Az egész művészeti közéletet, így a színházakét is a művészettel ellentétes szempontok szerint vezették akkor. (...) A struktúra, a hivatalos kultúrpolitika és az igazgató ellenére is nagyon jó társulat lett belőlünk.” /Darvas Iván nyilatkozata – Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 24.o./

A Dada szerepmegformálásáról Horvai István így összegzett: „Semmiféle problémát nem jelentett neki, mert megegyezett az ő magánszféráját jellemző szeretettel, humorral, vigasztalással – ez mind az ő sajátja.”/Antal Gábor: Dajka Margit, 1986. 55.o./ „Van két jelenet, amely feledhetetlen számomra. Az egyik, amikor a térre megy, a másik amikor Júliának elmeséli, hogyan is fest a fiú. A szerep olyan vetületét domborította ki a bolondozása közepette, ami senkinek sem jutott volna eszébe. Nevezetesen, ha ő, a dajka nincs, a két fiatal nem is találkozhat egymással. Saját fontossága került előtérbe egy pillanat alatt. Dajkája egyszerre volt Júlia anyja és Rómeó apja.” /Horvai István nyilatkozata, Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 34.o./ Saját maga így emlékszik vissza a szerepére: „Az egy ember volt, egy dajka volt! Azt én azért tudtam, mert...ismertem egy ilyen dadát, aki állandóan szoptatta a gyerekeket, s ettől elgyöngült a lába és sántítva járt. Ennyit vittem Shakespeare-nek.” /Részlet a Molnár Gál Péternek adott interjúból – Mestersége színész, 1981/

„Pártos Gézával sokat gondolkoztunk azon, hogy ennek a csodálatos színésznőnek milyen szerepeket adjunk. Azt hiszem, nálunk Margit feloldódott, hiszen mindenki rajongásig szerette, s életének abban a korszakában megtalálta magát. (...) Egy-egy cselekvést teljesen egyéni, a normálistól eltérő módon látott. A színpadon ezeket a 'látomásait' nagyította fel. Sajátos módon tanulta a szerepeit is. Olvasópróbán szörnyű volt, szinte alig tudta elolvasni a szöveget, de otthon minden szót leírt a maga gyöngybetűivel. (...) Görcsben volt, amíg nem oldott meg egy jelenetet. Addig a nézőtérnek háttal állva beszélt, elbújt, s amikor sikerült valamit megfogalmaznia, megfordult és kinyílt. Egyensúlyozóművész volt a pályán, a végletek, a szélsőségek embere, született zseni.” /Horvai István nyilatkozata, Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 30-33. o./ „Horvainál lettem igazán színésszé. Megértette a gátlásaimat, szerepről, darabról gondolkodva megtanított az igazi, mély, közösségi alkotómunkára.” /Dajka Margit nyilatkozata, Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 31. o./ Horvai István 1942-től 1944-ig Both Bélánál tanult rendezést. A leningrádi (ma szentpétervári) színházi intézet aspiránsaként dolgozott, a Sztanyiszlavszkij módszert alkalmazta színészvezetéseiben. 1951 és 1957 között a Madách Színház igazgatójaként tevékenykedett. Ez az időszak Dajka Margitnak nagy lehetőségeket hozott: Horvai fontosabb rendezéseinek gyakorta szereplője volt. Bár sűrűn összekülönböztek egymással a próbafolyamat során, a kibéküléseik ugyanolyan látványosak voltak. Horvai István jelentős rendezései közé tartozik az 1954-es Három nővér is, melyben Dajka Mása szerepét alakította. 

A Liliomfit Makk Károly első önálló filmjeként és Dajka Margit első háború utáni filmjeként tartjuk számon. A háború alatti szerepvállalása, a fronton való fellépései miatt Dajkát sokáig nem engedték forgatni. Az ötvenes évek elején megkapta mindhárom művészeti kitüntetést, a hatalom ekképp jelezte: bocsánatot nyert. Így az sem volt már kérdés, hogy Makk Károly Liliomfijában megformálhatja a vénkisasszony nevelőnő szerepét. „Láttam ezt megelőzően a Madách Színház Camillájaként is, amelyben fergetegesen játszott. Margit egészen különleges színésznőként dolgozott, hihetetlen érzékkel áldotta meg a sors a tragikum és a komikum iránt. Nagy lámpaláz és szerepláz munkált benne minduntalan.” /Makk Károly nyilatkozata – Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 58. o./

Osztrovszkij Farkasok és bárányok című darabjában Dajka Margit hamar rátalált az orosz földesúrnő gőgjére, kegyetlenségére, sunyiságára és sántító járására. A szerep maga idegen volt tőle, mégis képes volt megmutatni, hogy ez az általa megformált női alak nem győzedelmes zsarnok. Okos és komoly meggyőzőerővel bír, ám eszközei nem tisztességesek, hanem agresszívak, erőszakosak. „Első szavai halkak, s ez a visszafojtottság csak növeli azt a rettegést, amit már bejövetelével keltett." – idézi Both Bélát Antal Gábor. Horvai István egy konfliktusra emlékszik az előadás kapcsán: „Szerintem Murzaveckaja, akit Margit játszott egy csúf vénkisasszony. Erre Dajka megjelent »Horthynéra« sminkelve, előkelően, gyönyörűen. Teljesen felháborodtam, hogy így meg akarta szépíteni a figurát, persze neki mindig fontos volt, hogy tessék a színpadon. »Az az érdekes, ha valaki kívül szép, belül csúf!« – mondta, s ezzel elintézettnek tekintette a dolgot.” /Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 34.o./

„Kritikai realista színmű volt, és semmi másról nem szólt, mint hogy egy rohadt kispolgári családban a léha ifiúr megejti a cselédet, s amikor kiderül, hogy a szolgáló állapotos, kirúgják. (...) Már két hete tartottak a próbák, s beláttuk, hogy hasznos ugyan a darab, de irtó unalmas. Úgy a tizenkettedik próba táján Margit eldobta a szöveget, és mitha az ármány csípte volna meg. Fölvett egy  olyan modort, hanghordozást, mozgást, amelytől éktelen hahota tört ki a színpadon és a nézőtéren, s kérleltük, hogy újra játssza el, amit az imént láttunk. Ezután mindenkit magával rántott, mindannyian az általa megtalált stílusban folytattuk a darabot. Jó szagú, izgalmas, mulatságos lett. Lesöpörte a rendezőt, aki aggódva kereste az eszmei mondanivalót, s gondolni sem mert arra, mit szól majd a párt, a szakszervezet, a lengyel követség, a minisztérium. Olyan hihetetlenül mozgalmas előadás kerekedett, hogy 120-130 estét élt meg, amíg a lengyel követség letiltatta.” /Darvas István nyilatkozata –Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 27.o./  "A Dulszka asszony erkölcse (1907) szatirikus röntgenfelvétel a középosztály betegségeiről. Kellős közepében egy családzsarnok, polgárnő rémmel. Dulszka nem született volna meg Alfred Jarry Übü mamája nélkül."  /Molnár Gál Péter: Dulszka asszony erkölcse - Száz éve született Dayka Margit. Critikai lapok 2015. 7–8. szám/

„Amikor Pepelt felbujtotta a gyilkosságra, majd' tíz perces jelenetet suttogott végig úgy, hogy minden szavát érteni lehetett a kakasülőn is. Erre a suttogásra szinte megszállta az öreg Pepelt. Szerelem, erotika, a gyilkosság szépsége, gyűlölet: minden benne volt.” /Horvai István nyilatkozata –Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 34.o./ „Én nagyon gonosz tudok lenni, az jól áll nekem! Például az Éjjeli menedékhelyben, életem vágya volt azt a fenevadat, nőt eljátszani! Nagyon szerettem." /Részlet a Molnár Gál Péternek adott interjúból. Mestersége színész, 1981/

Utolsó közös színházi munkája Horvai Istvánnal. A bemutató dátuma, október 13-a  vészesen közel volt a forradalmi eseményekhez. „Móricz drámája paraszt témájú népi színmű, de egészen más, mint a népről hamis képet festő népszínművek, amelyek a parasztot idealizálva kicsiszoltnak, fényezettnek ábrázolták. (...) A Sári bíró Móricz első drámai műve, de egyben az első igazi paraszti komédia is irodalmunkban, mert hiszen a falu ismeretéből, a néplélek átértéséből táplálkozik.(...) Dayka Margit teljesen újszerű bírónét állít elénk, de sajátos színészi egyénisége ezt a színészi felfogást és játékmódot hitelessé varázsolja. Úgy hisszük: ennek az alakításnak Móricz Zsigmond is tapsolna.” /Gombos László: Sári bíró, Esti Budapest, 1956. október 19./

1956. október 23-án Dajka Margit együtt vonult a tömeggel. Simon Zsuzsa visszaemlékezése szerint „tetőtől talpig nemzeti színekbe öltözve szavalt és énekelt.” (Bogyay Katalin: Dajka, 1989. p. 43. o.) Alakítása nem volt olyan emlékezetes, hogy a közös emlékezet megőrizze, mint Bessenyei Ferenc szavalatát a Bem szobornál, vagy Sinkovits Imre versmondását a Petőfi szobornál. Bár Dajka ezt követően nem folytathatta munkáját a Madách Színházban, nem kapott évekig tartó, a pályájára visszafordíthatatlan következményekkel járó szilenciumot, mint Mészáros Ági. Október végén a Madách Színház társulati ülést tartott, mely során Horvai Istvánt sztálinistának bélyegezték és menesztették. Visszaemlékezése szerint Dajka Margit még aznap felhívta, és biztosította róla, hogy szükség esetén bújtatja is, amelyre végül nem volt szükség. A párt Horvai Istvánt három évre vidékre küldte.

Miután Dajka Margit az 1957-es év közepén szerződés nélkül maradt, Simon Zsuzsa karolta fel, akit ekkoriban neveztek ki a Petőfi Színház és a Jókai Színház élére. „A Petőfiben főleg külföldi darabokat játszottunk, a Jókai pedig a magyar dráma otthona lett. Az volt az első dolgom, hogy Dajka Margitot, Horváth Terit és Soós Imrét fölhívjam, szerződjenek hozzám.” /Simon Zsuzsa nyilatkozata, Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 41. o./ „Igyekeztem olyan darabokat szerezni, amelyekről tudtam, hogy szereti. Ha olyan szerepet kapott, amit nem kedvelt, azt  – annak ellenére, hogy ez nem volt divatban – visszaadta. (...) Amikor belépett a színpadra, mindig nagyon sokáig állt a jelenése előtt [a takarásban] – nem volt szüksége ügyelőre, aki szól neki, hogy most kell bemennie a színpadra.” /Simon Zsuzsa nyilatkozata –  Portréfilm Dajka Margitról, 1991./ Ezt megelőzően Simon Zsuzsa és Dajka Margit a Hajnal Moszkva felett és a Vitézek és hősök című előadásban dolgoztak együtt.

Dajka Margit clown szerepeinek sora a Jókai majd Thália Színházban fejlődött tökélyre. A szerepkör nem volt ismeretlen számára: Karl Zuckmayer Kristóf Katicája a Nemzeti Színházban 1936-ban, a Párisi express Alice-ja 1942-ben, a Dohányon vett kapitány Niniche szerepe Rátkai Márton oldalán a 1949-ben, a Liliomfi Camillája 1950-ben a és a Rómeó és Júlia Dajkája 1953-ban már ezeket a szerepeket előlegezte meg. A bohóc alakja végigkísérte egész pályáját - színházban és filmen is. A műorr először Camilla szerepében került fel Dajka maszkjára, s azt követően bármikor használta, tudható volt, milyen eszköztárral és esztétikával formálja meg az adott szerepet.

Az éppen még Jókai, de hamarosan Thália Színház nevet viselő teátrumban egy merész, archaikus nyelvezetű bohózat készült 1963 elején. „Csokonai nem fejezte be szatíráját; lakonikus rövidséggel az egyik replika végén ezt adta az olvasó tudtára: több nincs. Benedek András kiegészítette a darabot Csokonai legszebb verseivel. Tempefőit Keres Emil, szerelmét, Rozáliát Sütő Irén alakítja. A keretjátékban ők személyesítik meg Csokonait és Lillát. (...) A keretjátékkal és a versek beillesztésével a Jókai Színház célja Csokonai költői és emberi érté­keinek bemutatása. Megértetni e magányos költő sokarcúságát: szerelmes vidámságát, magányos keserűségét, az anakreóni dalok hősét.  (...) Kazimir Károly közösen, Gosztonyi Jánossal rendezi a darabot, arról beszél, hogy a Tempefői ugyanolyan magányos fény a magyar drámairodalom egén, mint volt a Bornemisza Magyar Elektrája, Balassi Szép magyar komédiája. Olyan kivételes értékű a szatíra, melynek bemutatása kötelessége a magyar színjátszásnak.” /Film Színház Muzsika, 1963. április 20. 7.évfolyam, 16. szám/

Kazimir Károly pályájának kiemelkedő állomása volt a Thália Színház. Dajka Margit pályájának ekkori szakaszában Kazimir Károly meghatározta meg előadásainak esztétikáját. 1961-től 1971-ig főrendezőként dolgozott a Jókai, majd Thália Színházban. „A Jókai Színház a Paulay Ede utcában igen rossz passzban volt, amikor 1961-ben odakerültem. És ha egy színház rossz állapotban van, akkor a színészekkel sincs másként. Dajka Margit sem volt rendben éppen úgy, ahogy Ajtay Andor, Rozsos Pista, Kovács Károly sem. Az volt az első feladatom, hogy mint rendező elfogadtassam magam.” /Kazimir Károly nyilatkozata –Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 49.o./

„Munkánk igazi nagy állomása a Tóték volt." /Kazimir Károly/ „A Thália Színház előadásának érdeme éppen az, hogy itt egy különös stílusfeladatot adó játékra tudta a rendezés az együttest összehangolni. Kazimir Károly és Léner Péter rendezése megtalálta a tragikus és komikus elemek pontos egyensúlyát, amellyel a sajátos hangvételű, az abszurditás, a naturális környezetfestés kétféle közegében élő darabot közel tudták vinni a közönséghez." /Geszti Pál: Tóték  – Film, Színház, Muzsika 1967.március 3., 4.o./ 

„A pályán nem ismert lehetetlent. Célratörő volt és nehezen alkalmazkodott. Az igazából nem engedett soha. A végére azonban valahogy beleunt a küzdelembe, túl sok sérelem érte.” /Komlós Juci nyilatkozata; Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 45.o./ Dajka Margit nyugdíjba vonulásának több oka is volt. Nem teljesült egyik szerepálma, Giraudoux Párizs bolondja című színművének Aurelie szerepének megformálása. A darabot végül a József Attila Színház tűzte ki a műsorára, Gobbi Hildával a főszerepben.

Ezen kívül úgy érezte, kissé felesleges már a színházban, a vezetőség számára terhes már az ő személyisége. „Emlékszem, egyszer itt nálunk szalonnáztunk, mikor bejelentette, hogy nyugdíjba megy a Tháliából. Azt mondtam neki, hogy biztos nem engedik el, mire azt felelte, hogy túlzottan nehéz személyiség ő abban a színházban, úgyhogy föllélegeznek, ha eljön.” /Mészáros Ági nyilatkozata; Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 21.o./

„Többször írt már erről a színházi sajtó: mennyire fontos volna feleleveníteni e régi hagyományt, hogy országszerte ismert művészek vállaljanak vendégjátékot vidé­ken: ezzel különös fényt adva egy-egy produkciónak és serkent­ve a társulatok tagjait is. Elsőnek Dayka Margit vendég-fellépésére került sor, Giraudoux Párizs bolondja című lírai komé­diájának címszerepében, abban a szerepben, amit Gobbi Hildától ismerhettünk meg, de ami évekig kerülgette Dayka Margitot is. Az ilyen vendégszereplés persze azzal a veszéllyel járhat, hogy egyet­len színész jutalomjátékává vá­lik, s esetleg nem megkomponált előadást látunk, csupán halvány körítésű önálló estet. Lendvay Fe­renc igazgató ezt a veszélyt elke­rülte, amikor a vidéki színészet legjobbjait, de legalábbis: leghí­resebb személyiségeit szerződtette színházához.” /Molnár Gál Péter: Párizs bolondja. Népszabadság, 1970.október 9., 28. évfolyam 237. szám, 7. oldal/  A képen Miklós Klára (Gabrielle), Papp János (Pierre), Dajka Margit (Aurelie), Bicskei Károly (Guberáló), Marosi Károly (Rendőr) és Janka Béla (Kintornás) látható.

Az előadást Lengyel György rendezte. „Dayka Margit, aki ma az egyik legnagyobb színésznőnk, vulkáni erejű anyatragika, zabolátlan, eszközökben tomboló komika és lelke mélyén roppant nagy clown is: most a Tabi-darab anyaszerepében szűkre szabott szoknyanadrágban csetli röppeni végig az előadást.” /Molnár Gál Péter: Családi figurák - Népszabadság, 1973.02.11./

Thorton Wilder Lengyel György által rendezett darabjában Dajka Margit csak az utolsó jelenetben lép színre: „régimódi araruhát és menhelyi hálóköntöst mímelő öltözetben”. Miss Floraként ül egy karosszékben, belemerevedve ötven év előtti érzelmekbe és hangulatokba. Meghatóan nevetséges látványt nyújt „a naiv jóság és a bogaras különcség e szétválaszthatatlan keveréke”. /Antal Gábor: Dajka Margit, 1986. 84.o./           

1976-ban a Madách Színház ismét egy Gogol-szerepre hívta meg. A Holt lelkekben egy pártában maradt vénkisasszonyt alakított, akiről „szöveg nélkül is lerí: hogy szándékai mindig is elvetemültek lehettek, és még idős korára sem változott: most is ordináré, gyáva, a nála gyengébbeket pusztítja. (...) Korobocska földbirtokosnő kezében is meg-megjelenik az a bot, amelyre támaszkodva Murzaveckaja földbirtokosnő [Farkasok és bárányok] annak idején besántított a színre. De funkciója más. Hiszen Murzaveckaja botja (...) helyenként vívótőr is. Korobocska viszont már csak térdelő, járkáló, hadonászó árnyék. Holtabb lélek, mint elhalálozott jobbágyai.” /Antal Gábor: Dajka Margit, 1986., 86. o./ „Dajka Margit játszotta Korobocska földbirtokosnőt. Tulajdonképpen csak egy hosszabb és egy rövidebb jelenete volt, de ebben a két jelenetben megteremtette a kapzsi asszony alakjának teljességét.” / Morvay István, Esti Hírlap, 1976. december 18./ Az előadást Lengyel György rendezte, a képen Haumann Péter (Csicsikov) és Dajka Margit (Korobocska) láthatók.

„1983-ban Bacsó Péter nyerte meg egy szerepre a több éve visszavonult színésznőt. A jeles filmrendező operettet írt Fényes Szabolccsal, s az Operettszínházban vitte színre Szerdán tavasz lesz címmel. Az előadás legfőbb erénye természetesen Dajka Margit fellépte.” /Stuber Andrea: Dajka-hagyaték; Színház, 1986/11. szám/

„Katinka, a mai viszonyokba békésen beleilleszkedett valahai grófnő szerepében Dajka Margit a clowni színeket a mai életből vett kitűnő megfigyelésekkel egyesítve, eredeti és egyedülálló humorral játszik.” /Gábor István, Magyar Nemzet, 1983. április 14./

„Dajkának nincs operettjátszási problémája. Ahogy az anyanyelvvel sincs problémája. Nem operettet játszik, hanem Katinkát, a hajdani grófnőt, aki elég életbölcsességgel rendelkezik ahhoz, hogy az új világban is meglelje a helyét. Dajka játéköröme onnan fakad, hogy Katinka kissé ostobácska történetébe gesztusaival, hangsúlyával, szeme ravaszkás, mégis naiv csillogásával sok mindent elmondhat abból az élettapasztalatból, ami az övé. S ami természetesen egészen máshonnan és másképp gyűlt fel, mint az eljátszott figuráé. De végtére azért színész, hogy értse a módját, hogyan bújjon bele a levitézlett és új életre támadt grófnő bőrébe. Ez az ő sokszor húsz éven át tartó fiatalsága: képessége a mindennapos újjászületésre.” /Pályi András, Színház, 1983/7. szám/

Dajka Margit filmes pályafutása változékony, hullámzó ívet rajzol le. A második világháború előtti filmekben gyakran az ő karakterére épült a történet; ismert volt és rendkívül népszerű. A háború után próbálták a sematizmus keretei közé szorítani. Nyugdíjba vonulása után Dajka Margit jobbnál jobb filmszerepeket kapott. Könnyebb volt időt szakítania a forgatásra, már nem korlátozták a társulati lét kötöttségei. Ismét lehetősége nyílt arra, ami számára igazán fontos volt: csakis szakmai feladataira, a szerep megformálására koncentrálni. Filmes pályafutása során is figyelemreméltó életművet hagyott maga után.

„Készen volt egy csodálatos anyag, és vágás után nem ismertem rá. Pedig én az életemet tettem erre a filmre.” /Dajka Margit nyilatkozata – Bogyay Katalin: Dajka, 1989.,57.o./ E kijelentéséből érezhetően kiderül, hogy Dajka Margit nem volt elégedett a Macskajáték című filmmel. Hiába volt testhezálló a szerep, mégis hibásnak érezte az alakítást. „A Sulyok Mária-féle színpadi elképzelés Orbánnéról a sikerre jóval esélyesebb építkezés volt, mint a filmé. A színész pedig azon méri le a film vagy a színdarab értékét, hogy neki személy szerint mekkora sikere van. Dajka valóban az életét tette fel erre a filmre, hihetetlen intenzitással dolgozott. (...) Ragyogóak voltak az amerikai vetítések, mindenki azt kérdezte, ki ez a szenzációs színésznő, de Margitka mindezt nem élte át.” /Makk Károly nyilatkozata –Bogyay Katalin: Dajka, 1989., 59.o./

„A bohóc feleségét Dayka Margit játssza. Nudicsné valaha mű­lovarnő volt, de a férje meghalt, a cirkusz tagjai szerteszéledtek a világ­ban. Most villamosveze­tő, Sári lánya [Schütz Ila] orvostan­hallgató, és természete­sen rossz szemmel nézi, hogy a mama nosztalgiá­val gondol a múltjára. Azt meg különösen, hogy bohócos harsányságával „kompromittálja” az ud­varlója [Maros Gábor] előtt. Meg is tiltja neki, hogy talál­kozzék az egykori trupp két külföldre szakadt tagjával [Körmendi János és Bilicsi Tivadar], akik azóta is a szakmában maradtak. A cirkusztulajdonos Simon [Bilicsi Tivadar] — aki most „szájmon”- nak ejti a nevét — egy sorozatos összetévesztésekkel előidézett szük­ségszerű véletlen folytán mégis tanúja lesz egy remek bohócszámnak, amelyben nemcsak Nu­dicsné kápráztatja el, hanem különösen part­nere: dr. Márfy professzor [Márkus László]. A zord atya és tu­dós olyan tehetséget árul el a clownkodásban, amelybe úgy került, mint Pilátus a krédóba, hogy elhatározza: a nyá­ri egyetemi szünetben el­vállal egy haknit.” /Koltai Tamás: Violino virtuoso, Filmvilág, 1975/8. szám 31-32. o./ 

„Tűzbe ment volna Huszárik Zoliért. Minden őrültséget hajlandó volt megtenni azért, hogy a Csontváry jól sikerüljön. Egyszer megláttunk egy gyönyörű sziklát, amelyet a hullámok csapdostak. Kis sem mertem hangosan mondani, hogy a szikla csúcsára kellene állítani Margitkát. Meghallotta, hogy erről beszélünk és azonnal vállalta. (...) Volt egy igen fárasztó jelenete, amikor a saját ravatalát építettük föl, úgy takartuk le, hogy csak a feje látszott. Mozdulatlanul kellett maradnia legalább egy órán keresztül. Egész nap azt az egy jelenetet forgattuk.” /Jankura Péter, a Szindbád kameramanja és a Csontváry operatőre – Bogyay Katalin: Dajka, 1989. 70. o./

Páger Antal számos kései filmben partnere volt, így Az orvos halála (1966), a Haszontalanok (1976) és Társkeresés No. 1463 (1982) című filmekben is. Első filmjében, a Piri mindent tud (1932) című filmben Páger Antallal együtt szerepelt, ahogyan a Szegedi Városi Színházban is gyakran játszott Páger mellett szubrettként.