B a j o r G i z i

Bajor Gizi pályája végén klasszikus szerepeket játszott a Nemzeti Színházban. A színésznőről szóló írások is jobbára ezeket az alakításokat emelték ki, holott legnagyobb sikereit kortárs magyar szerzők művében aratta. Akadémiai növendékként 1913. november 21-én lépett fel először a Nemzeti Színházban – Szomory Dezső Mária Antónia című darabjában De Mackau szerepében. Két évvel később, 1915-ben már főszerepet kapott Gárdonyi Géza Annuska című művében, majd Gábor Andor Palika című vígjátékában.

Az írók babonásan hittek abban, hogy Bajor Gizi a siker záloga. Mindenki úgy vélte, hogy fél győzelemmel felér, ha a népszerű és megbecsült művésznő alakítja a főszerepet. Természetesen Bajor szívesen játszott eredeti darabban – valaha így nevezték, ha magyar színjáték, nem pedig fordítás vagy adaptáció került színre. Mivel minden premier előtt úgy érezte, hogy meg fog bukni, jót tett a szerző rajongó biztatása.

Azt talán nem is kell hozzátennünk, hogy mindenkit elvarázsolt Bajor Gizi színes egyénisége, s jó néhányan beleszerettek a színésznőbe.

Összeállításunk – mely természetesen nem teljes – a két világháború közötti színházi élet érdekes jelenségét, a színjátszó és a drámaíró közötti kapcsolatot mutatja be. 

Molnár Ferencnek mindössze két darabja került színre életében a Nemzeti Színházban – s Bajor Gizi mindkettőben játszott. A háború témáját feldolgozó Fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumban, melyet 1916. február 25-én mutattak be, az Angyal szerepét kapta. Bár a dráma nem tartozik Molnár legjelentősebb művei közé, a háború áldozataira emlékező közhangulatban sikert aratott. Elragadtatással állapították meg, hogy írója „otthagyta fővárosunk aszfaltját, s tiszta magyar talajról szedte virágait, melyből irodalmi működésének a koszorúját fonta”. A másik Molnár-darabot is az első világháború idején, 1917. november 23-án adta elő a Nemzeti Színház. Az Úri divatban Bajor Gizi Paulát, a nagyratörő irodakisasszonyt alakította, aki „erősen elhatározza magában, hogy kokott lesz, de végül megtér, és egy derék kereskedőnek nyújtja a kezét”. Az Estben Bródy Sándor méltatta a színpadi játékot, a főszereplőről ezt írta: „ma már mint nagyszerű színésznőt látjuk. Naiva, drámai hősnő, cselszövő, egyszóval: – a színésznő. Az előadás kitűnő fogadtatása, a színésznő kiváló alakítása megbabonázhatta Molnár Ferencet, mert még kétszer tervezett Bajorral bemutatót: 1922-ben az Égi és földi szerelem, 1934-ben A cukrászné című színjátékának főszerepére hívta. Sajnos egyik tervét sem tudta megvalósítani. 

Az írófejedelemként tisztelt Herczeg Ferenc és az egyik legjelentősebb, legtehetségesebb színésznőnek tartott Bajor Gizi barátsága 1921-ben Keszthelyen kezdődött. A Helikon-ünnepek felújítása alkalmával a Festetich-kastély parkjában felállított színpadon Herczeg A holicsi Cupidó című darabjának címszerepét Bajor alakította. A színésznő ekkor már túl volt két Herczeg-premieren: 1920-ban A fekete lovas című színműben Bábi szerepében lépett fel, az Árva korona című ünnepi előadáson pedig a Második angyal szerepét kapta. Staud Géza színháztörténész kissé szigorúan ítélte meg kapcsolatukat: „Az életre szóló barátságban a rajongáson kívül kétségtelenül szerepet játszott Herczeg kitűnő üzleti érzéke is; Bajor Herczeg tizenhárom darabjában játszott, s a többnyire gyenge műveket mindig sikerre vitte.” A Nemzeti Színház Kamaraszínháza 1937-ben Bajor Gizivel a főszerepben felújította Herczeg legjobb vígjátékát, a Kék rókát. Mindenkit meglepett a példa nélkül álló lelkes fogadtatás – Bajor Cécile alakítása több mint kétszázszor vonzotta a régi újdonsághoz a közönséget. A középosztály körében szinte divat lett az előadást megtekinteni. Egy évvel később friss Herczeg-darabot tűzött műsorára a színház. Az író Az utolsó tánc kettős női főszerepét – anyát és lányát – természetesen Bajor Gizinek szánta, s választását ekként indokolta: „Bajor Giziben, eltekintve az ő nagyszerű művészi képességeitől, van [...] valami játékos mókázó és alakoskodó hajlam is, amely ezúttal kedve szerint kiélheti magát. Két különböző korú, különböző fizikumú és ellentétes lelkű nőt fog ábrázolni.”

Csathó Kálmán író, 1909-től a Nemzeti Színház rendezője elsőként örökítette meg Bajor Gizi alakját szépirodalmi alkotásban. A kortársak úgy vélték, hogy az Új Idők című hetilapban 1916-ban megjelent Ibolyka-elbeszélések főszereplőjét a pályakezdő színésznőről mintázta az író. Csathó fél évszázaddal később számos érdekes epizódot feljegyzett Bajor pályakezdéséről és a Nemzetiben töltött éveiről. Emlékezése A régi Nemzeti Színház címmel 1957-ben kiadott könyvében jelent meg. Ebben az írásában megerősítette, hogy a művésznő „valóban rendkívüli tehetség volt, egyike a legnagyobbaknak a magyar színészet történetében. Ezt most már, mióta – fájdalom! – idő előtt és tragikusan félbeszakadt életpályája elejétől végéig előttünk van, végérvényesen meg lehet állapítani.”

Bajor Gizi a magánéletben is szoros kapcsolatban állt rendezőjével, hiszen Aczél Ilonának, legjobb barátnőjének volt a férje. Nem véletlen tehát, hogy Csathó Kálmán – ahogyan Staud Géza megállapította – „darabjait is Gizi egyéniségére szabta. Az új rokon, Te csak pipálj, Ladányi, Lilla és A felhők lovagja Bajor nélkül csekélyebb érdeklődést keltett volna.”

A Színházi Élet beszámolt róla, hogy a színésznő 1922-ben nagy sikert aratott Az új rokon című színjátékban, amelyben négy dámával szemben a fiatalságot képviselte, „mégpedig egészen példátlanul kedves fiatalságot, szépséget és temperamentumot.” Feladata nem volt könnyű, „mert ezt a kényes figurát csak igazi nagy művész tudja megoldani úgy, hogy a szakadatlan ellentétek között is, mindig szimpatikus és megnyerő legyen”. Ez pedig tökéletesen sikerült Bajor Gizinek.

Bajor Gizi 1924-ben találkozhatott először Heltai Jenővel. Ekkor játszotta ugyanis A masamód című Heltai-darabban Vilma szerepét. Az író a Színház Élet 1924. november 16-án megjelent számának első oldalán elragadtatottan jellemezte a színésznőt: „Milyen egyszerű és közvetlen, mindent tud és mindent mer; nézése, hallgatása, beszéde, mozdulatainak macskaszerű gráciája, fiús jókedve, csillogó okossága, fölszabadultsága, angyali szelídsége és veszedelmes bűbája: csupa ellentmondás és csupa összesimulás egy hallatlanul dús művészi és asszonyi egyéniségben, egy nagyszerű teremtő szellemben, amelynek ereje és zsenije szerepről-szerepre mindjobban ki fog bontakozni.”

Tizenkét évvel később találkoztak ismét, 1936-ban Heltai verses színjátékot írt a Nemzeti Színház művésznőjének. A néma levente bemutatójára a Magyar Színházban került sor. A játék hőfokát jól jellemzi Bilicsi Tivadar története: az „egyik előadás végén egy férfi a nézőtéren szinte extázisba esve előrerohant, és így kiáltott fel: – Ezért a nőért én is szívesen hallgatnék három évig!” (Film, Színház, Muzsika, 1978. december 2.)

A közelmúltban Négy fal között címmel megjelentek Heltai Jenő 1944–1945-ben készült feljegyzései. A különös naplóból kiderül, hogy a vészkorszakban Bajor Gizi mindent megtett azért, hogy a zsidó származású író és hozzátartozói mentességet kapjanak.

Az ostrom után, 1945 decemberében a Magyar Színház felújította A néma leventét. A főszerepet természetesen Bajor Gizi kapta – jelezve, hogy a színházi élet visszatért a régi kerékvágásba. 

Bajor Gizi és Zilahy Lajos kapcsolata 1923-ban kezdődött. Az emlékezők szerint a Nemzeti Színházban színre vitt Hazajáró lélek című darab premierje után lángolt fel szerelmük. Ebben az előadásban a színésznő Mária szerepét játszotta, a mű „legegységesebben megrajzolt és legtökéletesebb” figuráját, akinek „lényét az író strindbergi kegyetlenséggel, de nem annyira nőgyűlölő, mint inkább nőismerő alapon állítja be” (Színházi Élet, 1923. 20. szám).

Érdekes szemszögből bírálta az alakítást Szász Károly: „Bajor Gizinek felróható ugyan, hogy a hősnő alakjának elfogadtatásában nem segít a szerzőn, s az alak rettenetes ellenszenvességét egy csöppet sem enyhíti. De el kell ismerni, hogy nagy igyekezettel játszik, s minden színt kihoz művészi egyéniségéből – amit benne efféle alakok megfestéséhez csak találhat.”

Zilahy Lajos 1926 őszéig élt együtt Bajor Gizivel, természetesen ez alatt az idő alatt valamennyi Zilahy-darabban volt egy „Bajor-szerep”.  Ekkor került színre a Süt a nap (1924), a Zenebohócok (1925) és A házasságszédelgő (1926). A munkakapcsolat a szakítás után is megmaradt; a Nemzeti Színház sorra mutatta be Zilahy műveit Bajor Gizivel: Szibéria (1928), A tábornok, (1928), Leona (1930), Az utolsó szerep (1935), Szépanyám (1943).

A Szépanyám próbáiról színes riportban tudósította olvasóit a Film, Színház, Irodalom című hetilap: „Zilahy néha bele-beleszól, aztán feláll, hogy hogyan képzel egy-egy szót, kísérő hangsúlyt vagy gesztust, és Bajor Gizi nem fukarkodik az elismeréssel, mikor Zilahy mélyen cizellált elgondolásait olyan plasztikusan mutatja meg, a legjobb színésznek is becsületére válnék.”