És akkor jött a Tenkes kapitánya

Zenthe különösen szerette a Brecht-szerepeket, mert gondolkodni tanították: a Kurázsi mamáét, a Puntila úr és szolgája Mattiét, a Kaukázusi krétakörét. Viszont a Simon Machard látomásaiét következetesen Simon Machard rémlátomásainak nevezi. „Szinte legendás, hogy Pártos Géza rendező egyszer, úgy fél kettő körül felszólt a színpadra: »Miért nem folytatják tovább?« Kérem, tanár úr, a darabnak vége van. »Jaj, bocsánat, nem vettem észre« – felelte. Megjegyzendő: mi sem nagyon.”

/Nagy Judit riportja – Film, Színház, Muzsika, 1967/

"A férfiak élén Zenthe Ferenc Simon katonája volt a maga egyszerűségében kimagasló."
/Possonyi László – Vigília, 1961/

"[…] az ezúttal kitűnő Zenthe Ferenc a katona alakjában mértéktartó, pontos kifejezését adja a megpróbált férfi érzelgősségtől ment, mélyen élő érzelmeinek, élethittel teli derűjének." /Hámori Ottó – Film, Színház, Muzsika 1961/

"Az előadás meglepetése: Zenthe Ferenc. Egyszerű katonát játszik, puritán tisztasággal; nem a játékában bízik, hanem egyéniségében. Sallangtalan, emlékezetes figurát teremtett."
/Ungvári Tamás – Magyar Nemzet, 1961/

A népi figurák sokaságából okvetlen külön is ki kell emelni még Zenthe Ferenc finoman egyszerű Simon katonáját.
/Rajk András – Népszava, 1961/

"Švejk nélkül úgy látszik nincs háború. Brecht viszont nem nyugszik ebbe bele. […]
Igazi színházat láttunk. Vámos László rendezői munkája kulturált, könnyed és találó. Pontosan érzi és érvényesíti a játék többszólamúságát. A népi-humoros hang sohasem harsány itt, a tragikum mély, s még egy cseppnyi lírát is elrejt ott, ahol erre szükség és lehetőség van. És milyen sikerültek az élcek, a nevettető fordulatok. […]
Az egész együttes végtelen könnyedséggel váltogatja a humort, tragikumot és lírát. Psota Irén például úgy játssza el a Kehely tulajdonosnőjét, hogy pénz- és sörszeretetén keresztül pontosan érezzük ember és hazaszeretetét is. Songjaiban szenvedély és filozófia van, egyéniségében asszonyi tűz és okos higgadtság. Zenthe Ferenc Balounja rokonszenves jókedvvel birkózik élete hamleti kérdésével: enni, vagy nem enni?!"

/Sándor Iván – Film, Színház, Muzsika, 1962/

„A Madách Színház és benne Ádám Ottó, Pártos Géza, Pécsi Sándor – akivel közösen döntöttük el, hogy színésznek állunk –, valamint a velem egy időben a Madáchhoz szerződő Psota Irén, Váradi Hédi életemet és pályámat alapvetően meghatározó személyiségek voltak. Hiába volt jó az indulásom a különböző vidéki társulatoknál, amit a színházról és a szerepről tudni kell, főleg a Madách Színház tagjaként tanultam meg. A színészt nem a főiskolán képezik, hanem a jól működő színházaknál. Nem azért hangsúlyozom ezt, mert mindössze fél esztendeig koptattam a színművészeti főiskola padjait, hanem mert – miként nem egy pályatársamat, engem is – az élő, eleven színház érlelt színművésszé.”

/Lőcsei Gabriella interjúja – Magyar Nemzet, 2005/

„– Jó szezonom van – szabadkozik Zenthe Ferenc. – Ennyi az egész. Zuboly szerepének úgy örültem, mint egy gyerek. Rég kedvelem már Shakespeare tündérvígjátékát. Debrecenben annak idején a Vámos László rendezte előadáson én voltam Puck. A szabadtéri játék a Nagyerdőben folyt, kis fészkem is volt a fán, és én másztam fel s alá. Zuboly szerepét nyáron tanultam a Balaton-parton, Szepezden. Úgy érzem, egyre inkább szükségem van a csendre, a gondolatokra, hogy felkészülhessek. Mert ha csak a próbán rögzítem a helyzeteket, a szerepnek szinte csak a „vastagjával” készülök el. Ez természetesen egyénenként változik. Szakáts Miklós azt mesélte, hogy ő eszpresszóban is kiválóan tud tanulni… A lényeg: a színpadi alakításhoz jó emberi közérzet szükséges. Ha fáradtak vagyunk, vagy iszunk előadás előtt, megszületik a görcs, leromlik a színészi közérzet, közöny, bágyadtság lep el: fantáziaölő bacilus…”

/Nagy Judit riportja – Film, Színház, Muzsika, 1967/

"Érdekes: amikor ő volt a fiatal, népi hős egyenruhában vagy anélkül, történelmi színtéren vagy a jelenkor színpadán, akkor is mindig foglalkoztatta a színészi szereplés különös kettőssége. Gyakran feltette magának a kérdést: vajon az vagyok-e én, akinek a szerepeim után gondolnak az emberek? S bizony, egész életvitelével felelt rá Zenthe. Színészi lényétől messze esik a magánéletben élő, cselekvő ember, aki szereti a balatoni esték csendjét, a baráti beszélgetések hangjait, a főzések kalandját."

/Illés Jenő – Film, Színház, Muzsika, 1986/

"Zenthe Ferenc […] Bakk Lukácsot, a szép kis Magdóra áhítozó öreglegényt alakította. Mint az irodalomtörténészek kimutatták, ebben a figurában kicsit öregedő önmagát írta meg Tamási. A férfit, aki még sóvárog a fiatal szerelmesre, de már azt is tudja, hogy nem egészen neki való. Megszerezni vágyik, de fél is tőle, annyira azonban mégis hiú, hogy ezt be ne ismerje. Zenthe, miközben komédiás jókedvvel tréfálkozik, mesebeli cselszövőként ármánykodik, Magdót szédítgeti, s vénleány kedvesét bolondítja, ki tudja fejezni az öregedő férfi megfoghatatlan szomorúságát, a belátott kudarc elkerülhetetlenségét. Alakítása nem egyszerűen annyi, hogy egy nagy tapasztalatú, kellemes színész találkozott egy alkatára illő szereppel. Több annál: tréfásan mondott halálos igazság. Kivételes színészi tehetség."
/Berkes Erzsébet – Kritika, 1973/

"Rengeteg dolga van előadás alatt a színésznek. amit csak hideg fejjel és tisztán tartott emlékezettel tud elvégezni. Pontosan kell tudnia szövegeit, és mindazokat a szövegeket, amik a színpadon elhangzanak. Nemcsak a végszót, amire a saját soros szövegét elmondja, hanem mindazt, amit színpadi jelenlétében elmondanak, és amikre figyelni kell. Meg kell hallania, amit partnere mond. Emlékeznie kell pontosan a járásokra. Honnan jön, hová megy, hova ül le, honnan veszi elő a kellékeit, vagy színrelépés előtt felszerelkezett-e valamennyi játékhoz szükséges tárgyával, zsebkendővel, revolverrel, pénztárcával stb.
Annyi az elvégzendő dolga előadás közben, hogy az átélés csak akadályozhatja a szerep lebonyolításában. A jól előkészített (alaposan próbált) játék során a szerep váratlanul megérintheti a színészt. Ilyenkor gyönyörűség fogja el a játszót és a nézőt egyaránt. Ilyenkor öröm színésznek lenni."

/Molnár Gál Péter: Zenthe – Budapest, Duna Könyvkiadó, 2005/

"Két szmokingos úr egy olasz Riviérán lévő kastélyban. Márkus László és Zenthe Ferenc. Turai rámenős. Gál szelíd ember. Turai vezetésre termett. Gál szolgálatra. Turai mindig felül marad, minden sikert besöpör. Gál szerényen sértett. Turai tutista. Gál nimolista. Tökéletes páros. A színháztörténeten perlekedve végigvonuló duó. Két elegáns úr. Turai elegánsan zsarnok. Gál elegánsan sértődött. A két szerepet mintha Márkusra és Zenthére szabták volna."

/Molnár Gál Péter: Zenthe – Budapest, Duna Könyvkiadó, 2005/

„Szerencsém is volt – egész életemen át azt éreztem, és azt érzem ma is, hogy Isten a tenyerén hordoz – és nemet is tudtam mondani. Vakmerően? Szorongva inkább. Debreceni színész koromban, amikor igen-igen kedvemre való szerepeket játszhattam, Puck voltam a Szentivánéji álomban, Scapin Molière darabjában, Várkonyi Zoltán azzal az ötlettel keresett meg, hogy Budapestre szerződtet, ha eljátszom A harag napja című darab párttitkárszerepét. Nem tudom, hogy az ilyen szerepet hogy kell alakítani, ezt válaszoltam Várkonyinak. Igazat szóltam, én ugyanis elképzelni sem tudtam, mit kellene csinálnom a színpadon, hogy párttitkár legyek. […] Debreceni kollégáim persze riogattak. Nagy bajod lesz még ebből, hogy egy ilyen szerepet visszautasítasz, mondták. De nem nekem lett bajom, hanem annak a kollégának, aki eljátszotta A harag napja párttitkár­szerepét: nagyot bukott szegény. Én pedig kisvártatva mégiscsak felkerültem Budapestre. […] Papírforma szerint 1981 óta nyugdíjas művésze vagyok a Madáchnak, de a nekem való szerepekre azóta is rendszeresen visszajárok.”

/Lőcsei Gabriella interjúja – Magyar Nemzet, 2005/

"Amikor Debrecenben a Ludas Matyi címszerepét játszottam, nagyon sokan a magánéletben is Ludas Matyinak neveztek. Gyakran hallottam az utcán a halk megjegyzést: »Itt jön a Ludas Matyi!« Később a budapesti Úttörő Színházban, a mai Tháliában is játszottam Ludas Matyit, de itt nem vált be a debreceni trükköm. Ott ugyanis huszonöt botütés helyett csak ötször, hatszor sújtottam Döbrögi uramra. A számolással csaltam. A második ütésnél hatot, a harmadiknál tizenegyet mondtam, és így tovább. Budapesten azonban, az Úttörő Színházban, a gyerekek kórusban számlálták az ütéseket, és így egytől huszonötig rá kellett ütnöm Döbrögire. Az Úttörő Színház kis nézői azután, amikor a kiskapuban autogramért várakoztak, nem elégedtek meg a nevemmel, a Ludas Matyit is le kellett írnom.
Még inkább azonosultam a szerepemmel, amikor a Tenkes kapitánya lettem. Mindenki és mindenhol Tenkesnek nevezett. Hiába voltam Mátyás király a színpadon – Tenkes maradtam. Amikor például azt kérdeztem Mátyás király szerepében, hogy »Ki tesz itt igazságot?«, többen felkiáltottak a nézőtéren: »A Tenkes kapitánya!« A Naszreddin Hodzsa címszerepében hosszú szakállal jelentem meg a színpadon, mire a nézőtéren megszólaltak: »Itt jön a Tenkes kapitánya!« Sőt, leveleket is kaptam a Tenkes kapitányának címezve. A magyar postáról régen tudtam, hogy feladata magaslatán áll, mégis meglepett, amikor egy olyan levelet kaptam, amelyen az utca neve sem volt feltüntetve. Ez a címzés állott a levélen: »Naszreddin Tenkes Hodzsa kapitány úr részére.«
Kézbesítették…"

(Zenthe Ferenc: Ludas Matyi emlékkönyvébe. Ludas Matyi, 1967. 23. szám 7.)

Takács István, „Taki", a Szomszédok című tévésorozat főszereplője. A Lantos utca 8. szám alatt lakik, a 2. számú lakásban. A szereplőt Zenthe Ferenc játssza. Felesége Takács Lenke, unokája Niski Alma. Lányuk és vejük autóbalesetben meghalt. 1960 vagy 1963 óta nem iszik kávét. 1957 óta felhagyott a dohányzással.
A sorozat elején a Magyar Rádiónál dolgozott sofőrként, később taxis lett. Először magántaxisként szállított utasokat, majd csatlakozott a Buda taxihoz, utána a 6×6 taxihoz. Egy piros színű Ladája van.
Taki bácsi aktív korában a Magyar Rádió kórusában énekelt, társadalmi munkában pedig bírósági ülnök is volt.

/forrás: Wikipédia/

"Jób a szekéren. Makacsul néz előre, nem akarja látni a gyereket, akit haragos mozdulatokkal kerget el maga mellől, vissza az életbe. A gyermek nem érti. A világ gonoszságba dermedt.
Jób a szekéren: Zenthe Ferenc. Mi volt a titka ennek az angyali embernek? Mitől csengetett olyan ellenállhatatlanul a nevetése? Élt köztünk valaki, aki teljesen különbözött ettől az olvadó színházi világtól; egy ember, aki mindig azonos tudott maradni önmagával; egy ember, aki - mint a kő - kő a legközepén is, aki emberi méltóságát olyan magától értetődően viselte, mint a jó királyok meg az angyalok.
»Iszonyú a kísértés a jóra« - énekli A kaukázusi krétakör mesélője. Vagy mégsem? A kor, amelyben élünk, elég hitványnak tűnik. Több a mutatvány a kelleténél, sok a hamis hang. De az ember, az lehet különb, mint a kor, amelyben él. Zenthe Ferenc ilyen különb ember volt. Minél erősebb lett körülöttünk a zavaros mormolás, annál szebben szólt az ő csillogó nevetése. A nagyképűség és az úri pimaszság csak kiemelte tiszta tehetségét, emberi hangját, személyisége varázsát."

/Ádám Ottó: "Nevetése bearanyozta az életünket" – Nők Lapja, 2006. augusztus 16./