B a j o r G i z i

Bajor Gizi pályája végén klasszikus szerepeket játszott a Nemzeti Színházban. A színésznőről szóló írások is jobbára ezeket az alakításokat emelték ki, holott legnagyobb sikereit kortárs magyar szerzők művében aratta. Akadémiai növendékként 1913. november 21-én lépett fel először a Nemzeti Színházban – Szomory Dezső Mária Antónia című darabjában De Mackau szerepében. Két évvel később, 1915-ben már főszerepet kapott Gárdonyi Géza Annuska című művében, majd Gábor Andor Palika című vígjátékában.

Az írók babonásan hittek abban, hogy Bajor Gizi a siker záloga. Mindenki úgy vélte, hogy fél győzelemmel felér, ha a népszerű és megbecsült művésznő alakítja a főszerepet. Természetesen Bajor szívesen játszott eredeti darabban – valaha így nevezték, ha magyar színjáték, nem pedig fordítás vagy adaptáció került színre. Mivel minden premier előtt úgy érezte, hogy meg fog bukni, jót tett a szerző rajongó biztatása.

Azt talán nem is kell hozzátennünk, hogy mindenkit elvarázsolt Bajor Gizi színes egyénisége, s jó néhányan beleszerettek a színésznőbe.

Összeállításunk – mely természetesen nem teljes – a két világháború közötti színházi élet érdekes jelenségét, a színjátszó és a drámaíró közötti kapcsolatot mutatja be. 

Molnár Ferencnek mindössze két darabja került színre életében a Nemzeti Színházban – s Bajor Gizi mindkettőben játszott. A háború témáját feldolgozó Fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumban, melyet 1916. február 25-én mutattak be, az Angyal szerepét kapta. Bár a dráma nem tartozik Molnár legjelentősebb művei közé, a háború áldozataira emlékező közhangulatban sikert aratott. Elragadtatással állapították meg, hogy írója „otthagyta fővárosunk aszfaltját, s tiszta magyar talajról szedte virágait, melyből irodalmi működésének a koszorúját fonta”. A másik Molnár-darabot is az első világháború idején, 1917. november 23-án adta elő a Nemzeti Színház. Az Úri divatban Bajor Gizi Paulát, a nagyratörő irodakisasszonyt alakította, aki „erősen elhatározza magában, hogy kokott lesz, de végül megtér, és egy derék kereskedőnek nyújtja a kezét”. Az Estben Bródy Sándor méltatta a színpadi játékot, a főszereplőről ezt írta: „ma már mint nagyszerű színésznőt látjuk. Naiva, drámai hősnő, cselszövő, egyszóval: – a színésznő. Az előadás kitűnő fogadtatása, a színésznő kiváló alakítása megbabonázhatta Molnár Ferencet, mert még kétszer tervezett Bajorral bemutatót: 1922-ben az Égi és földi szerelem, 1934-ben A cukrászné című színjátékának főszerepére hívta. Sajnos egyik tervét sem tudta megvalósítani. 

Az írófejedelemként tisztelt Herczeg Ferenc és az egyik legjelentősebb, legtehetségesebb színésznőnek tartott Bajor Gizi barátsága 1921-ben Keszthelyen kezdődött. A Helikon-ünnepek felújítása alkalmával a Festetich-kastély parkjában felállított színpadon Herczeg A holicsi Cupidó című darabjának címszerepét Bajor alakította. A színésznő ekkor már túl volt két Herczeg-premieren: 1920-ban A fekete lovas című színműben Bábi szerepében lépett fel, az Árva korona című ünnepi előadáson pedig a Második angyal szerepét kapta. Staud Géza színháztörténész kissé szigorúan ítélte meg kapcsolatukat: „Az életre szóló barátságban a rajongáson kívül kétségtelenül szerepet játszott Herczeg kitűnő üzleti érzéke is; Bajor Herczeg tizenhárom darabjában játszott, s a többnyire gyenge műveket mindig sikerre vitte.” A Nemzeti Színház Kamaraszínháza 1937-ben Bajor Gizivel a főszerepben felújította Herczeg legjobb vígjátékát, a Kék rókát. Mindenkit meglepett a példa nélkül álló lelkes fogadtatás – Bajor Cécile alakítása több mint kétszázszor vonzotta a régi újdonsághoz a közönséget. A középosztály körében szinte divat lett az előadást megtekinteni. Egy évvel később friss Herczeg-darabot tűzött műsorára a színház. Az író Az utolsó tánc kettős női főszerepét – anyát és lányát – természetesen Bajor Gizinek szánta, s választását ekként indokolta: „Bajor Giziben, eltekintve az ő nagyszerű művészi képességeitől, van [...] valami játékos mókázó és alakoskodó hajlam is, amely ezúttal kedve szerint kiélheti magát. Két különböző korú, különböző fizikumú és ellentétes lelkű nőt fog ábrázolni.”

Csathó Kálmán író, 1909-től a Nemzeti Színház rendezője elsőként örökítette meg Bajor Gizi alakját szépirodalmi alkotásban. A kortársak úgy vélték, hogy az Új Idők című hetilapban 1916-ban megjelent Ibolyka-elbeszélések főszereplőjét a pályakezdő színésznőről mintázta az író. Csathó fél évszázaddal később számos érdekes epizódot feljegyzett Bajor pályakezdéséről és a Nemzetiben töltött éveiről. Emlékezése A régi Nemzeti Színház címmel 1957-ben kiadott könyvében jelent meg. Ebben az írásában megerősítette, hogy a művésznő „valóban rendkívüli tehetség volt, egyike a legnagyobbaknak a magyar színészet történetében. Ezt most már, mióta – fájdalom! – idő előtt és tragikusan félbeszakadt életpályája elejétől végéig előttünk van, végérvényesen meg lehet állapítani.”

Bajor Gizi a magánéletben is szoros kapcsolatban állt rendezőjével, hiszen Aczél Ilonának, legjobb barátnőjének volt a férje. Nem véletlen tehát, hogy Csathó Kálmán – ahogyan Staud Géza megállapította – „darabjait is Gizi egyéniségére szabta. Az új rokon, Te csak pipálj, Ladányi, Lilla és A felhők lovagja Bajor nélkül csekélyebb érdeklődést keltett volna.”

A Színházi Élet beszámolt róla, hogy a színésznő 1922-ben nagy sikert aratott Az új rokon című színjátékban, amelyben négy dámával szemben a fiatalságot képviselte, „mégpedig egészen példátlanul kedves fiatalságot, szépséget és temperamentumot.” Feladata nem volt könnyű, „mert ezt a kényes figurát csak igazi nagy művész tudja megoldani úgy, hogy a szakadatlan ellentétek között is, mindig szimpatikus és megnyerő legyen”. Ez pedig tökéletesen sikerült Bajor Gizinek.

Bajor Gizi 1924-ben találkozhatott először Heltai Jenővel. Ekkor játszotta ugyanis A masamód című Heltai-darabban Vilma szerepét. Az író a Színház Élet 1924. november 16-án megjelent számának első oldalán elragadtatottan jellemezte a színésznőt: „Milyen egyszerű és közvetlen, mindent tud és mindent mer; nézése, hallgatása, beszéde, mozdulatainak macskaszerű gráciája, fiús jókedve, csillogó okossága, fölszabadultsága, angyali szelídsége és veszedelmes bűbája: csupa ellentmondás és csupa összesimulás egy hallatlanul dús művészi és asszonyi egyéniségben, egy nagyszerű teremtő szellemben, amelynek ereje és zsenije szerepről-szerepre mindjobban ki fog bontakozni.”

Tizenkét évvel később találkoztak ismét, 1936-ban Heltai verses színjátékot írt a Nemzeti Színház művésznőjének. A néma levente bemutatójára a Magyar Színházban került sor. A játék hőfokát jól jellemzi Bilicsi Tivadar története: az „egyik előadás végén egy férfi a nézőtéren szinte extázisba esve előrerohant, és így kiáltott fel: – Ezért a nőért én is szívesen hallgatnék három évig!” (Film, Színház, Muzsika, 1978. december 2.)

A közelmúltban Négy fal között címmel megjelentek Heltai Jenő 1944–1945-ben készült feljegyzései. A különös naplóból kiderül, hogy a vészkorszakban Bajor Gizi mindent megtett azért, hogy a zsidó származású író és hozzátartozói mentességet kapjanak.

Az ostrom után, 1945 decemberében a Magyar Színház felújította A néma leventét. A főszerepet természetesen Bajor Gizi kapta – jelezve, hogy a színházi élet visszatért a régi kerékvágásba. 

Bajor Gizi és Zilahy Lajos kapcsolata 1923-ban kezdődött. Az emlékezők szerint a Nemzeti Színházban színre vitt Hazajáró lélek című darab premierje után lángolt fel szerelmük. Ebben az előadásban a színésznő Mária szerepét játszotta, a mű „legegységesebben megrajzolt és legtökéletesebb” figuráját, akinek „lényét az író strindbergi kegyetlenséggel, de nem annyira nőgyűlölő, mint inkább nőismerő alapon állítja be” (Színházi Élet, 1923. 20. szám).

Érdekes szemszögből bírálta az alakítást Szász Károly: „Bajor Gizinek felróható ugyan, hogy a hősnő alakjának elfogadtatásában nem segít a szerzőn, s az alak rettenetes ellenszenvességét egy csöppet sem enyhíti. De el kell ismerni, hogy nagy igyekezettel játszik, s minden színt kihoz művészi egyéniségéből – amit benne efféle alakok megfestéséhez csak találhat.”

Zilahy Lajos 1926 őszéig élt együtt Bajor Gizivel, természetesen ez alatt az idő alatt valamennyi Zilahy-darabban volt egy „Bajor-szerep”.  Ekkor került színre a Süt a nap (1924), a Zenebohócok (1925) és A házasságszédelgő (1926). A munkakapcsolat a szakítás után is megmaradt; a Nemzeti Színház sorra mutatta be Zilahy műveit Bajor Gizivel: Szibéria (1928), A tábornok, (1928), Leona (1930), Az utolsó szerep (1935), Szépanyám (1943).

A Szépanyám próbáiról színes riportban tudósította olvasóit a Film, Színház, Irodalom című hetilap: „Zilahy néha bele-beleszól, aztán feláll, hogy hogyan képzel egy-egy szót, kísérő hangsúlyt vagy gesztust, és Bajor Gizi nem fukarkodik az elismeréssel, mikor Zilahy mélyen cizellált elgondolásait olyan plasztikusan mutatja meg, a legjobb színésznek is becsületére válnék.”

Bajor Gizi pályafutása során mindössze egyetlen Szép Ernő-darabban, az Azra című háromfelvonásos mesében játszott. A színjátékot, Hevesi Sándor rendezésében, 1930. február 28-án mutatta be a Nemzeti Színház Kamaraszínháza. A színésznő 1930. január 1-jén így nyilatkozott új feladatáról a Pesti Napló újságírójának, Fazekas Imrének: „Nem tudom, mi van velem ma, de úgy érzem, hogy vallomást kell tennem. Tulajdonképpen egy mondat az, amit közölni akarok veletek, és ez az, hogy – nagyon boldog vagyok. Új szerepem van. Úgy betölti a lelkemet, ahogyan semmi más. Ez a szerep Szép Ernő új darabjának, az Azrának női főszerepe. [...] Hosszú idő óta járok ezzel a szereppel, mint egy tébolyodott. És higgyétek el, így van az ilyen szerepekkel mindenki, aki igazi színész.”

Az előadásról Boross Mihály írta az egyik legelragadtatottabb kritikát az Esti Kurírban: „Bajor Gizi játssza a főszerepet. Amit ez a művésznő egyetlen hangban, gesztusban, egyetlen pillantásban, vagy sóhajban ki tud fejezni, olyan mélysége és kiterjedése a színjátszó művészetnek, amit emberfia szerepszóban megírni képtelen, amit rendező még álmában sem tud útmutatással megteremteni. Az ember azt hitte, hogy a Krétakörbeli alakításának méltatásánál kimerítette a magasztalás lehetőségeit, a Niccodemi-darabban csak ismételte önmagát, tegnap óta úgy érzem, új szavakat, új kifejezési formákat kellene keresni, hogy Bajor Gizi színpadi produkcióját csak halványan is érzékeltethessem.”

Szép Ernő a bemutató sikere után – Staud Géza szavaival – „valami ábrándos hódolattal tekintett Bajorra, s egy sereg szerelmes verset írt hozzá.” 

Ambrus Zoltán 1917. július 28-án levelet küldött az Ó-Tátrafüreden pihenő Bajor Gizinek. A levél egyik legfontosabb része így szól: „Mellékelten küldöm Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című színművének kézirat gyanánt kinyomtatott 1. számú példányát. Minthogy ez a színmű az új szezon egyik legelső újdonsága lesz, s minthogy a szerző kívánságára »A menyecske« szerepét önnek osztottam ki, tisztelettel kérem, méltóztassék a darabot elolvasni, s a szereppel már most, a nyári szünet idején foglalkozni. Abban a nem várt esetben, ha úgy találná, hogy az önnek kiosztott szerep nem felel meg művészi egyéniségének, kérném szíveskedjék ezt velem minél előbb, de mindenesetre még a próbák megkezdése előtt közölni.”

Móricz talán megbánta, hogy a pályakezdő színésznőt választotta főszereplőnek, mert a Nyugatban Szini Gyula így írt Bajor Gizi játékáról: „Egyes jeleneteiben ez a fiatal színésznő túltett sok nagynevű nagyságon, de az ő igaz és finom tehetségének tartozunk azzal, hogy megállapítsuk: magyar parasztnő ábrázolására, amíg a kellő megfigyeléseket és tanulmányokat el nem végzi, ne vállalkozzék.” (Nyugat, 1917. 19. szám)

Móricz Zsigmond az évek során a Nemzeti Színház háziszerzője lett, Bajor Gizi 1931-ig mégsem lépett fel az író egyik művében sem. A jég 1931-ben tört meg, a színésznő ekkor Mária alakját személyesítette meg a Kerek Ferkó című vígjátékban. Az előadásban, melyet Csathó Kálmán rendezett, Bajor „elragadóan kedves és okos polgárkisasszony” volt, természetesen szép is, és ő állt a darab középpontjában. Pünkösdi Andor kritikájában megállapította, hogy Bajor Gizi „finoman és egyszerűen játssza meg nehéz szerepét, a fölénynek olyan virtuozitásával, ami mindenkit le kell, hogy nyűgözzön.” (Újság, 1931. október 31.)

Bajor Gizi 1931 novemberében egy alkalommal megnézte a Belvárosi Színház nagy sikerrel játszott darabját, A torockói menyasszonyt. A szünetben fölkereste öltözőjében barátnőjét, Gombaszögi Ellát, s ott ismerkedett meg a darab szerzőjével, Indig Ottóval. Az ismeretségből rövidesen szerelem lett. A kitűnő modorú író szórakoztató szenvedélyességével elbűvölte Bajor Gizit, aki később többször azt hangoztatta, hogy ő volt az a férfi, akivel leginkább el tudta volna képzelni az életét. Indig Ottó – miután Bécsben nem sikerült a hőn áhított nemzetközi karriert elindítania – Budapesten darabot írt Bajor Gizinek. A mű születésének történetéről Intim Pista így számolt be a Színházi Élet olvasóinak: „Indig [...] felolvasta a színésznőnek Tűz a Monostoron című novelláját, amely egy kolozsvári lapban jelent meg, és az erdélyi Helikon irodalmi pályázatán első díjat nyert. Bajor Gizinek nagyon megtetszett a kis írás, és így szólt: »Ha ebből ír egy komoly darabot, örömmel eljátszom az asszony szerepét a Nemzeti Színházban«. Indig megígérte. Mind a ketten megtartották a szavukat. Indig megírta, a művésznő eljátszotta a szerepet.” Kicsit később Intim Pista hozzátette. „Mire a Tűz a Monostoron elérkezik az első jubileumhoz, ők is férj és feleség lesznek. A jövő hó elejére tervezik a házasságot.”

Indig Ottó darabja megbukott a Nemzeti Színházban, mindössze tizenháromszor adták elő. Bajor Gizit persze dicsérték a kritikusok: „Ez a csodálatos asszony betölti a színpadot, a darabot, a nézők szívét, fantáziáját. Az eszközei előkelőek. Egyszerű és finom. A megjelenése törékeny, a hangja halk. És mégis úgy hat, mint senki más. Mert mindent átél” – írta Ebeczki György az Új Időkben. A házasságból mégsem lett semmi.

Bajor Gizi két alkalommal szerepelt Bókay János színpadi művében: 1939-ben a Feleség című vígjátékban, 1940-ben A négy asszonyt szeretek című komédiában. Mindkét előadás óriási sikert aratott.

A Feleség színreviteléhez, mely Bókay nemzeti színházi bemutatkozása volt egyben, Németh Antal igazgató a Vígszínház népszerű művészét, Páger Antalt hívta segítségül. Páger formálta meg az önző, felelőtlen, hetvenkedő és megszeppenő férjet, akinek felesége – természetesen – megbocsátott. Az Új Idők kritikusa, Ruzitska Mária úgy ítélte meg, hogy ez a megoldást nem a közönség ízlésével megalkuvó happy end, hanem bátor önvallomás: „A Feleség azért kitűnő darab, mert éppen olyan sötét és éppen olyan világos, mint maga az élet, éppen olyan bonyolult és éppen olyan egyszerű.” Természetesen, hogy a szituáció hitelessé váljon, szükség volt Bajor Gizi kivételes játékára: „Ahogyan az ajka meg-megvonaglik, ahogyan elcsuklik a hangja, ahogy a keze lecsúszik a telefonkagylóról, ahogyan mosolya az arcára dermed, ahogyan könnyeit felszárítja, megbocsátó mosolyának napsugara: megrendítő.” (Új Idők, 1939. 635. oldal)

Bókay János A négy asszonyt szeretek című komédiáját Bajor Gizire építette, aki egymaga játszotta el a címben szereplő négy asszonyt: „Ez a káprázatos fregoliság a darab fénye, szárnya, izgalma, de még a tétele megigazolása is abban, hogy száz asszonynak kell annak az egy asszonynak lennie, aki jóban, rosszban egészen a magáénak akarja a férfit, akit szeret. Talán ez a magyarázata annak, hogy a minden vihart megálló szerelmi boldogság olyan ritka az életben, mint a színpadon egy – Bajor Gizi” – írta az Újság kritikusa 1940. december 8-án.

A hírek 1944-ben arról szóltak, hogy Bókay János Az önzés című művét is Bajor Gizivel mutatja be a Nemzeti Színház, a második világháború azonban elsöpörte ezt a színházi eseményt. 

Bajor Gizi a Nemzeti Színházban 1942. február 7-én játszotta először Erzsi és Ásvayné szerepét Harsányi Zsolt A bolond Ásvayné című színművében. Harsányi Zsolt a korszak ünnepelt írója, akinek regényei, színdarabjai, operettszövegkönyvei és egyfelvonásos kabarétréfái is óriási sikert arattak.

Amikor Harsányi darabját befejezte, és a Nemzeti Színháznak benyújtotta, a színház vezetősége azt tervezte, hogy a szerepet ketten játsszák. Az első felvonást Szörényi Éva, a továbbiakat Vízváry Mariska vagy Gobbi Hilda. Ám Harsányi átadta Bajor Gizinek is a művet, hogy olvassa el, és mondjon róla véleményt. Majd rábeszélte, hogy mindkét szerepet játssza el. Állítólag a színházi hírverés már akkor csodát emlegetett, amikor az olvasópróbát megtartották. Baróti Géza szerint Harsányi „olyan mű megalkotására vállalkozott, amely a legteljesebb mértékben próbára teszi egy társulat s elsősorban egy színésznő képességeit.” (Film, Színház, Muzsika, 1990. március 10.) Baróti úgy emlékezett, hogy az előadása előkészületei zárt ajtók mögött folytak. A meglepetés nem is maradt el, beszédesen bizonyítja ezt Edelsheim Gyulai Ella írása: „Hogy valaki ugyanazon az estén és ugyanazon a színpadon önmagát és a saját nagyanyját játssza: ez nem csupán maszk kérdése. Maszkot lehet csinálni tökéleteset, a hangszínét is lehet változtatni – hisz minden színész ezt csinálja, amikor elbújik a szerepe mögé, de így, ennyi színnel és elhitető erővel elénk állítani egy rögeszmétől megzavart lélek csodálatos életét, a valóság és a képzelet fény- és árnyjátékaival, ezt csak egészen kivételes egyéniség tudhatja.” (Film, Színház, Irodalom, 1942. március 6.)