Kifordítva

Virtuális kiállításunkat a pécsi "Kifordítva. Mesés bábtechnikák" című időszaki tárlatunk és az "Egy bőröndnyi báb. Papírbábszínházi foglalkoztató" című kiadványunk alapján állítottuk össze. A pécsi tárlaton az ismertető szövegeken túl Lellei Pál bábkészítőmester bábszerkezeteivel kipróbálható módon mutattuk be a különböző bábtechnikákat. Így kicsiket és nagyokat (és még nagyobbakat) egyaránt meg tudtunk szólítani. A virtuális térben sem szerettünk volna lemondani erről. Minden fejezet végén Remsey Dávid Vitéz László figurájával jeleztük azt a pontot, ahol valamilyen interaktív kitekintő, kipróbálható érdekesség található.

Európa legrégebbi és legelterjedtebb bábfajtája a kesztyűs báb vagy zsákbáb. Hazánkban ez a bábtípus elsősorban a vásári bábjátékokhoz köthető. Saját karikírozó, sűrítő formanyelvükben minden érzést erősen hangsúlyozott, groteszk mozdulatok fejeznek ki. Mozgatása egyszerűnek tűnhet, pedig minden mozdulatnak irányítottnak és megtervezettnek kell lennie. Nevezhetjük a leggyorsabb és a legmozgékonyabb bábtechnikának, hiszen a bábos a kézfejére húzva, közvetlenül irányítja a figurát. Játékmódjára jellemzőek az akciódús jelenetek, a verekedések, a harcok és a színpadi fogócskák. Az állandó csetepaték és püfölések miatt ez a technika megkívánja a nagyon erős és tartós fejet, amely leggyakrabban fából vagy papírmaséból készül. A báb testét textilből varrják kifejezetten a színész kézméretéhez és kéztartásához igazodva. Éppen ezért a zsákbáb arányai különböznek az emberi arányoktól, alakja a kéz anatómiájához igazodik. A fej általában jóval nagyobb, mint a test többi része. Európai szokás szerint a báboknak készül egy belső zsákja, amelyhez a kezeket, a fejet és a jelmezt rögzítik.

A pálcás bábot, azaz a vezetőpálcával mozgatott bábut valamilyen, többnyire a fejhez, kezekhez, vagy a háthoz rögzített merev pálcákkal irányítják. A technikát Európa Ázsiából vette át. Maga az elnevezés is fiatal, csak a 20. század közepén terjedt el a kontinensen. A bábtípust átalakított formában, paravánnal, alsó pálcás mozgatással Szergej Obrazcov, a híres orosz bábművész terjesztette el a II. világháború után. A bábtípusnak tradicionális fajtája az indonéz vajang (wayang) báb, amelynél a fej vastagabb botja mellett két, a kezeket mozgató pálcát is találhatunk. Ugyan a szó alighanem a bayang (árny) szóból ered, általánosan a hagyományos jávai bábjátékokat nevezzük így. Több típusa is létezik: van belőle sík (klitik), árny (kulit) és plasztikus (golek) báb is. A hagyományos figurák megjelenésükben, színezetükben kódolva hordozzák karakterüket. Öt típust szokás megkülönböztetni: férfi, nő, harcos, démon és bohóc. A bábokra jellemzőek az emberi arányok, de felépítése az embernél nyúlánkabb. Karja vállban és könyökben ízelt, hosszúkás, vékony. Mivel keze csak pálcák segítségével irányítható, dekoratív, finom gesztusokat képes kifejezni.

Amikor a nézők a bábfigurák egy felületre (például vászonra) vetett árnyképeit látják, árnyjátékról beszélhetünk. Ez egy olyan művészeti forma, ami a háromdimenziós világot kilapítja kétdimenzióssá. A hagyományos árnyszínház Ázsiában született, legrégebbi típusaira Kínában, Indiában és Indonéziában találunk példákat. Európában csak a 17-18. században jelent meg. Mozgatási rendszerük és a fényforrás alapján megkülönböztetjük az indiai (alsó) és a kínai (hátsó) mozgatású árnyjátékot. Az ázsiai kultúrában az árnyjátékokat általában különböző rítusok kísérik. Az árnyfigurák életre keltése mágikus tett. Az indonéz vajangban a dalang (a bábjátékos) az árnyak birodalmába, a szellemek világába kalauzolja a nézőket, ahonnan az elhunyt lelkek a megszerzett isteni tudás birtokában visszatérnek az élőkhöz. A hagyományos formák bábfigurái áttetszőre kikészített állatbőrből létrehozott síkbábok voltak. A modern anyagok megjelenése és az emberi találékonyság kitágította az alapanyagok körét: találkozhatunk fémből, kartonból, falemezből, műanyagból készítette figurákkal is, de azt a változatot is árnyszínháznak tekintjük, amikor a színészek a kezüket vagy testüket felhasználva képeznek árnyképeket.

A hátsó mozagtású bábok eredete a 17. századi japán bunraku bábokhoz vezet vissza. Manapság már sokkal kiterjedtebb használatának köre – a jelen magyar bábszínházának legkedveltebb bábtípusáról beszélhetünk. Időközben kialakultak speciálisan magyar változatai is. A tradicionális technika jellemzője, hogy az akár embernagyságú bábot három ember mozgatja hátulról. A mozgatók fekete öltözetet viselnek, arcukat fekete maszkkal takarják el. Egyedül a mester, a főmozgató játszhat maszk nélkül. A mester egyik kezével a bábfigura fejét, a másikkal a báb jobb kezét irányítja. Az első segédje felelős a figura bal kezéért és a kellékekért. A második segítő a lábakat mozgatja. A mozgás összehangolásában a játékosoknak nincsen külső segítségük, nem vezeti őket a nézőtérről a rendező, és nem is beszélhetnek egymással. Mindent a vezető bábos koordinál diszkrét jelzések segítségével. Európában a bunraku elnevezést általában arra a technikára alkalmazzák, amikor a bábjátékos is látható a bábfigura mögött.

A felülről zsinórral, szálakkal vagy dróttal mozgatott bábokat marionettnek nevezzük. Maga az elnevezés, a marionett szó ’kis Máriát’, ’Máriácskát’ jelent, mivel a báb története a templomi bábjátékokhoz vezethető vissza, amikor is Szűz Mária életéről és az Evangéliumból származó történeteket adtak elő a templomokban. Magyarországon a 18. században az Esterházy-kastélyban külön marionettszínházat építettek, ahol báboperákat tűztek műsorra. Emellett a vándor és vásári bábjátékosok kedvelt műfaja volt. Később, a 20. század első felében a művészi bábjáték képviselői is kísérleteztek a műfajjal. A hatvanas években az Astra Együttes alkalmazta előszeretettel ezt a bábtechnikát. Anatómiai felépítése általában követi az emberi testet, ízületekre és testrészekre tagolt. A bábos egy marionett-kereszt segítségével rögzíti a zsinórokat a báb egy-egy testrészéhez. A jó marionett működéséhez elengedhetetlen a megfelelő súlyozás, hiszen „földközpontú” bábok, fontos, hogy a gravitáció illúzióját keltsék. Lábaik mindig nehezebb anyagból vagy súlyok alkalmazásával készülnek. Fontos tulajdonsága, hogy a bábjátékos itt van a „legmesszebb” bábjától – talán ezért is gondolják sokan, hogy ez a legnehezebben elsajátítható technika. Szergej Obrazcov sohasem kedvelte, mert az ő felfogásában az emberi kéz a bábu lelke, és a marionett esetében a közvetett, áttétes mozgatás miatt ez a „lélek” túlságosan távol van a figurától. A mozgatószerkezetek alapján megkülönböztetjük a szicíliai, a vezetőpálcás és a zsinóros marionettet.

Bár a jellegzetes bábtípusok és mozgatási technikák jól elkülöníthetők egymástól, a művészek szeretnek kísérletezni. A variációk sora végtelen, fantáziájuknak köszönhetően a klasszikus technikák keveredhetnek egymással, és létrehozhatnak újabb, egyedi típusokat is. Sok újítást különböző kulturális, főleg ázsiai hatásoknak köszönhetünk, ahogyan a ma nagy népszerűségnek örvendő hátsó mozgatású bunraku magyar változatát is. Technikai újítónak számít a 20. századi magyar bábjátszás két neves alkotója, Blattner Géza és Rév István Árpád.

Minden báb tárgy, de nem minden tárgy báb. Bábozni akár a körülöttünk lévő tárgyakkal is lehet. A tárgyjáték (tárgyanimáció) a bábművészet egyik legfiatalabb formája. Sajátossága, hogy a bábjáték szereplői közönséges használati tárgyak, amelyek közvetlenül a színpadon, a játszók és a közönség fantáziája segítségével változnak át bábokká. Ilyenkor a színész nem egy előre elkészített, megtervezett bábfigurával formálja meg a szerepet, hanem hétköznapi tárgyat von be a játékba. Jellemző, hogy a bábszínész nem a megszokott rendeltetése szerint használja az adott tárgyat: a tollseprűből például a színpadon boszorkány válik. Két típusa van: a figurális és a funkcionális tárgyjáték.