Major Tamás arcai

Major Tamás színész, rendező, színházigazgató, színészpedagógus 1910. január 26-án Újpesten született. A színiakadémia elvégzése után 1931-ben lett a Nemzeti Színház tagja, ahol epizodistaként hamar feltűnt, de ez nem elégítette ki ambícióit. Édesanyja, Majorné Papp Mariska, a hatalmi elittel kialakított szoros kapcsolatát kihasználva igyekezett fia szakmai előrejutását elősegíteni: így lett meghatározó szerepe Major Tamásnak a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A családi háttér azonban nem akadályozta meg a fiatal színészt abban, hogy baloldali esteken szavaljon, s bekapcsolódjon a Hont Ferenc vezetésével dolgozó Független Színpad munkájába. Kapcsolatba került az illegális kommunista párttal. 1944 végétől álnéven élt, nem lépett fel a Nemzeti Színházban. Ekkor Gobbi Hildával és Várkonyi Zoltánnal kidolgozták a színházi élet újjászervezésének programját. Eszerint Major Tamás lett 1945-ben a Nemzeti Színház igazgatója. Életének ez a legellentmondásosabb korszaka. Major a színház műsorának átalakításával a társulatot is átszervezte, s a Kommunista Párt politikai programját hirdette a színpadon is. A Magyar Színházművészeti Szövetségben is vezető szerepet töltött be, ezzel diktatórikus hatalomra tett szert. A Rajk-per után, majd Sztálin halála után hatalmi helyzete megrendült, de a politikai változások ellenére 1962-ig a Nemzeti Színház vezetője maradt. Leváltása után 1978-ig főrendezőként dolgozott a társulatban. 1982-ben az alakuló Katona József Színházhoz szerződött. Tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Kétszer – 1948-ban és 1953-ban jutalmazták Kossuth-díjjal. Budapesten hunyt el 1986. április 13-án.

A Nemzeti Színházban jellemszerepekben mutatkozott be. Pályája kezdetén Jouvet, az 1950-es években Sztanyiszlavszkij, majd Brecht elméleti írásai és gyakorlati működése volt rá hatással. Szerepeit gyakran csak néhány egyszerű eszközzel ábrázolta, de színészi habitusától nem volt idegen a harsány humor sem: gesztusait, mimikáját ilyenkor a bohóc eszköztárából kölcsönözte, jó néhány szerepét pedig aprólékos gonddal készített maszkban játszotta. Rendezéseibe – az írói szándék tiszteletben tartásával – számtalan ötletet vitt, gyakran élt a meghökkentés eszközével.

"1942-től a Párt megbízásából és irányításával szavalóestéket rendeztem legálisan és illegálisan. Itt együtt dolgoztam Hont Ferenccel a vigadói esték alkalmából. Vörössegély gyűjtés céljából a Bőrös szakszervezetnél, egyéb szakszervezeteknél és különböző kisebb illegális csoportoknál szavaltam. A Párt megbízásából akartam megrendezni a Zeneművészeti Főiskolán a 120 éves Petőfi c. estet, melynek védnökségébe az összes tudósokat, művészeket és németellenes elemeket belevettük Népfront alapon. Ezt az estet a rendőrség betiltotta. Ezután egyre nehezebb körülmények között a rendőrség állandó betiltása mellett dolgoztunk egészen a németek bejöveteléig, amikor is azonnal illegalitásba mentem. Illegális munkám főleg a lakás és iratok szerzése volt, de részt vettem röpiratok nyomtatásában, terjesztésében és illegális nyomda felállításában, stb." (Részlet Major Tamás önéletrajzából, 1951)

 "Itt az ideje, hogy megírjuk a Nemzeti Színház őszinte történetét. (…) Most elérkezett az ideje, hogy a Nemzeti Színház újra »nemzeti« legyen. A szó valódi értelmében, amilyen az indulásnál volt. Programot kell adnunk! A felszabadulás óriási távlatokat nyitott meg előttünk. Programunk ez: ahogy kinyíltak a kastélyok, a parkok, úgy kell nekünk megnyitnunk a kultúrát a magyar nép előtt. Várjuk az új magyar darabokat, de nem vagyunk türelmetlenek. Addig, amíg azok megszületnek, közkinccsé tesszük azt, ami már megvan. Sokan beszélnek a színház válságáról, a leromlott ízlésről –, mi nem félünk. A művész tetszeni akar, az a kérdés, hogy kinek. Mi gyönyörködtetni akarjuk azokat, akik eddig kimaradtak a kultúra áldásaiból, akikről Ady azt írta: »éhe igaznak, éhe a szónak, éhe a szépnek hajt titeket.« (...) Az a színház az eszményképünk, ahol a színész eltűnik szerepe mögött, hiszen tudja, hogy az »egyéniség« nem külsőségekből áll, ahol minden alakítás az előadást szolgálja, ahol a színművész haladó világnézete fejezi ki a haladó író világnézetét, ahol a színház a valóságot, az igazat adja." (Részlet Major Tamás Nemzeti Színházban megtartott beszédéből) 

Major Tamás talán legnevezetesebb alakítása Molière Tartuffe-je, melyet évtizedeken át játszott. Sikert aratott Luciferként (Madách Imre: Az ember tragédiája), Shakespeare-darabokban (Jago, Caliban, Hamlet), s Brecht Puntilla úr és szolgája, Matti című színjátékának címszerepében. Pályájának különös összegzéseként megformálta Boguslawski szerepét Spiró György Az imposztor című drámájában.Megrendezte – többek között – Racine Andromache; Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok, A windsori víg nők, Hamlet, Rómeó és Júlia; Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek, Brecht Galilei élete, Peter Weiss A luzitán szörny, Carlo Goldoni Két úr szolgája című művét.

"Bizonyos értelemben rókatermészet volt. Pillanatok alatt tudott váltani. Ez színpadon legnagyobb erény. Hogy a közéletben az-e, hát nem tudom. Attól függ. A Rajk-per idején nekem nagyon szigorúan nyilatkozott azokról a színészekről, akiknek kétségeik voltak. Aztán 1956-ban, a 20. kongresszus után, mikor a párt összehívta a színházi terület vezető értelmiségét, hogy megbeszélje velük a kongresszusi határozatokat, (...) egymás után álltunk fel, és soroltuk az elmúlt évtized alatt felgyűlt bajokat, felállt Major is, és rehabilitációt követelt barátjának, Rajk Lászlónak. Majd októberben elszavalta a rádióban a Walesi bárdokat, aztán eltávolította Gobbit és Sinkovitsot 56-os tevékenységük miatt. De ugyanígy tudott váltani művészi elveiben is.  Az ötvenes évek első felében eltudta tiporni, aki merészelte nem elfogadni a zsdánovi szemléletet. Semmiféle avantgard törekvést nem tűrt, de még Brecht nevét sem lehetett kiejteni. Sztanyiszlavszkij volt az isten. Aztán jött a fordulat, és amilyen harciasan képviselte korábban Sztanyiszlavszkij kizárólagosságát, ugyanolyan harciasan követelte most […] Brechtnek egyedül való érvényességét. Igaz, ez kétségtelenül közelebb állt az alkatához. Aztán Brechtet is elfelejtette, legalább is elejtette, és alkalmazkodott új színháza feladataihoz. " (Czímer József, Népszava, 1991. március 2.)

"Tanítás közben az ember rájön, hogy nem lehet ezt a szakmát se megtanítani, se tudni: csak azt tudja az ember, hogy mit nem tud. A fiatalok egyik baja az, hogy rutinosan érkeznek, színházban ellesett eszközökkel; a másik az, hogy a szöveget »direktbe« mondják, ahelyett, hogy engednék működni. […] A főiskolásokkal napokig ezt a mögöttes szöveget gyakoroltattuk, mielőtt a valódit elmondhatták. […] Ha az, ami a színpadon történik, nem váratlan, a néző nem érti, miért unatkozik. Erre a folytonos váratlanra kell megtanítani a növendékeket." (Tükör, 1979. április 22.)

"Szerencsére megjelentek fiatal emberek, akikkel hallatlanul jó dolog volt már a főiskolán együtt dolgozni. Egyszerűen nem lehet elfelejteni például Székely Gábort, ahogy a Woyzecket rendezte. […] Ők tényleg meg akarták váltani a világot. Ők tényleg olyan szenvedélyességgel – és ezt a szót szeretném hangsúlyozni, mert ez hiányzik: a szenvedély – mentek a színházba, hogy öröm volt nézni. És még nagyobb öröm volt, hogy amikor olyan szerencsésen alakult a helyzet, hogy Székely Gábor Szolnokon rendezhetett, és csinált egy egészen kitűnő színházat. Kaposvár és Szolnok akkor állandóan támogatta egymást, kikérte egymás véleményét. Ez is valami hallatlan szimpatikus szövetség volt. Nem tudom elfelejteni, amikor odajöttek hivatalos emberek, és üdvözölték Székelyt meg Zsámbéki Gábort, és lehetett látni, hogy céljuk van vele. Akkor felhozták őket a Nemzeti Színházba, ami talán az elképzelhető legbölcsebb cselekedet volt. Épp ezért rettentően fájdalmasan érintett, hogy aztán ezt a nemzeti színházi pár hónapot megszüntették, és elküldték ezeket a fiatalembereket. De hát eltemetni nem lehet az eredményeket, és ők azóta is mindig igazolják a tehetségüket." (Koltai Tamás: Major Tamás. A Mester monológja, 1986)

"Major Tamás élete különböző – s nem mindig felfelé emelkedő – korszakokból állt, de azt már fiatalon felfedezte, hogy a Színház kötelessége »tükröt tartani a természetnek«. S egészen nyilvánvaló, hogy ha a »természet« eléggé maradandó is, a »tükör« is állandó változásban van." (Antal Gábor: Major Tamás halálára / Magyar Nemzet, 1986. április 15.)

" (...) Spiró György Az imposztor című drámája dramatikus formában ugyan, de több szempontból is megvilágítja, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a Major Tamással foglalkozó kutatónak. A darab többszörös önmagára és a színházon kívüli világra reflektálása, a görbe tükrök sora, amelyet kora valóságának mutat, sokban hasonlatosak a Majorhoz kötődő dokumentumokhoz. Major alakját ugyanis egyrészről rengeteg anekdota, legenda, pletyka fogja körül, másrészről pedig a kortársak viszonya hozzá elsősorban érzelmi, néhányuk Major-rajongó, mások Major-ellenesek, ezért a munkásságára visszaemlékező írások, még a tudományosabb célúak is, főleg érzelmi-ventilláló narratívák. A dolgot tovább bonyolítja, hogy Major igen komoly erőfeszítéseket tett, hogy élettörténetét a saját maga által kontrollált narratívából ismerje meg a világ. Ennek érdekében életére, színészi és rendezői karrierjének főbb állomásaira folyamatosan reflektált: interjúkban, nyílt levelekben és elemző írásokban ajánlotta az olvasóknak (illetve a rádióhallgatóknak és TV-nézőknek) az általa legitimált olvasatokat." Schandl Veronika: "A csúsztatások mestere": Major Tamás rendezői korszakai In.: Tóth Sára et. al. (Szerk.): Szólító szavak.Tanulmányok Fabiny Tibor hatvanadik születésnapjára / The Power of Words. Papers in Honor of Tibor Fabiny's Sixtieth Birthday, Károli Gáspár Református Egyetem - L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2015. 492. o.

"De amit színpadon / A népnek hirdetünk, / Ne hazudtolja meg / A cselekedetünk. / Ha meg nem tesszük azt, / Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Szinészek nem vagyunk!" (Petőfi Sándor: Színészdal)